AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Dümmerth Dezső: Horvát István ifjúsága. (Egyetemi élet Pesten a napóleoni időkben)

lépett. Halála előtt még legodaadóbb hívét, leglelkesebb tanítványát, Horvát Istvánt is megtagadta.

52 Mégis, ennek a mindenkire haragvó, mindenkivel összevesző, nyomorúságos sorsú embernek végül is sikerült átörökítenie élete egyetlen szeretetét és lelkesedését. Azt a célkitűzést, mely a magyar nyelvet — a németajkúak véleményével ellentétben — alkalmassá tette a tudományok művelésére. Horvát István átmentette tanárától ezt a magyar nyelv iránti lelkesedést, és rajongó hevét az sem tudta lerontani, hogy Révai, éppen halálos betegségében, Horvát ellenségeinek hitelt adva, megtagadta. Halála után néhány héttel így ír a tanítvány az elköltözött mesterről: „Éjjelenként Révaival beszélgetek álmomban egy héttől jogva, s valóban, ha keblemben könnyen hívő lélek fészkelne, el hitetném magammal, hogy a Nagy férfiúnak árnyéka naponként körülöttem lebeg. .. "

53 A nyelvmüvelés Mit jelentett Horvátnak Révai szelleme ? A tanítvány átvette mesterétől a nyelvtörténeti vizsgálódás módszerét. Éppúgy felboncolta a szavakat, összetételüket, eredetüket kutatva, mint Révai. Nyomozott régi alakjuk után. így vezetett útja a régi könyvek és oklevelek ismeretéhez. Ferenczy, mikor 1805-ben elkezdi naplóját, Horvátot már úgy emlegeti, mint oklevéltani szaktekintélyt. Állandóan az Egyetemi Könyvtárban és a Széchényi Ferenctől újonnan alapított nemzeti könyvtárban búvárkodik. A magyar okleveles anyagot még professzoránál, Schwartnernél is jobban ismerte. Nyelvészeti felfogásában éppen olyan hajthatatlan és makacs volt, mint mestere. Saját felfogásából nem engedett. A szavak eredetének racionális tiszteletében annyira ment, hogy a továbbképzésekben is mindenütt megőrizte a szó eredeti alakját. Tehát nem szava, hanem szova, nem java, hanem jova. A'ts-t és tz-t pedig Révaihoz illő szenvedéllyel védte tovább a ez és cs ellen, Kazinczyval szemben is. De még tovább is ment: a birtokos / ragját ugyancsak a racionális egyöntetűség kedvéért törölte, s itt már Révaival is ellenkezésbe jutott. Nem barátja, hanem baráta, nem lángja, hanem lánga. Dühös mestere ezért egyszer megfenyegette, hogy többet nem ismeri tanítványának. Horvát ettől kezdve Révai előtt nem beszélt tovább felfogásáról, de makacsságára jellemző, hogy mestere sem tudta meggyőzni, továbbra is úgy írt, ahogy ő gondolta helyesnek. Racionális gondolkodása merev szabályokba akarta szorítani a nyelvet, és ellenkezett Kazinczyval, aki az ízlést tette meg irányadónak. Horvát ingatagnak vélte az ízlést, túlságosan érzelmi természetűnek, szubjektívnek, és lényegében a tudós álláspontjáról ítélte meg az egész nyelvkérdést. Nézetei Révai személyén túl a mester mintaképéig, a német Adelung vélekedéséhez nyúltak vissza. Ez a túlzó racionalizmus volt az, mely már ifjúkorában arra kárhoztatta, hogy egy feledésre ítélt irány, egy konzervatív felfogás reménytelen bajnoka legyen. A fejlődés, sajátos módon, a Horvátnál jóval idősebb Kazinczy felfogásának kedvezett, aki ekkor már, Adelung nézetein túljutva, Wieland felfogását követte, s a nyelvet a költő álláspontjáról tekintette a tudós racionalizmus helyett.

54 Kazinczyt nem kötötte meg a múlt, s nyíltan hirdette a költők nyelvalakításának, új szók teremtétésének „királyi jogát" — akárcsak Wieland. Ugyanakkor ellensége volt az egyöntetűségnek, és ápolta a dialektusokat is, hogy a nyelv eleven és színes maradjon. A Horvát-féle racionalizmus a nyelv elszürkülésévai, unalmassá válásával fenyegetett. Nyelvészeti felfogása tehát nem volt éppen fejlődésképes, de annál makacsabb. 191