Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1966 (17-20. szám)
1966-06-01 / 17-18. szám
sem engedett az előírásból, s ott erélyes, meg nem alkiwó, de az igazság embere volt. Szolgálaton kívül azonban olyan volt hozzánk, mint jó édesapánk! Szerettük is mi alárendetjei, kivétel nélkül! A hét Hajduváros egyikéből származott. Ősei Bocskaitól kezdve ott véreztek mindenütt, ahol a Haza veszélyben forgott. Jól benne volt már a korban, de magas, sudár termetén és értelmet sugárzó arcán ez nem látszott. Huszár volt az első világháborúban, onnan jött át a csendőrséghez néhány kitüntetéssel. Meg is ülte a lovat úgy, mint senki más az őrsön. A tollas kalapon kívül csak a huszárosán félrecsapott tábori sapkát hordta, a “társaságit” nem szerette. Én irigykedve néztem mikor nyeregbe pattant, mert ezen a vegyes-őrsön én csak gyalog portyázhattam az akácfasorokkal szegélyezett parcellákat. De boldog voltam, hogy Kérész thtts. a parancsnokom. A polgári lakosság kivétel nélkül tisztelte és szerette. Legendák őrzik éleslátással folytatott nyomozásait és eredményeit, amelyekhez hasonlókkal azidőben nem hiszem, hogy még egy örsparancsnok dicsekedhetett. önképzésével állandóan foglalkozott és átlagon felüli általános tudásával a tisztviselők — lévén járási székhely — megbecsülését és szeretetét bírta, akik társaságukba fogadták. Egyetlen hibája volt, — ha ugyan annak lehet nevezni — amiről a helybeli plébános sem tudta leszoktatni, — igaz, hogy ő viszont nyakas kálvinista volt — a cifra “huszármiatyánkokról”. De ez semmivé törpült a számos jótulajdonsága mellett és az annyira hozzátartozott az egyinésigéhez, hogy ha nem hallották, már szinte hiányolták. Legjobban és röviden úgy lehetne jellemezni, hogy kiváló csendőr, remek emberpéldány, közszeretetben álló egyén volt. Most, igy a reá való emlékezéskor felrévül, megelevenedik bennem a békeévek minden kedves mozzanata, mert ha egyes történetek el is mosódnak az idők múlásával, Kérész thtts., szeretett parancsnokom emléke örökké megmarad. Ő már régen itthagyott bennünket és a debreceni Nagyerdő fái alatt álmodik ősi ösztönnel egy szebb és dicsőségesebb magyar jövőről. Egy hajdusir őrzi álmát, de emléke felsajog bennünk, akik ismertük szivjóságát, becsültük tudását, aki embert, magyar csendőrt nevelt belőlünk.” (Ez utón is meleg baráti üdvözletünket küldjük D. I. bajtársunknak, akit nagyra becsülünk, mert több mint 20 év után is ilyen szépen, értékesen, ragaszkodással nyilatkozik volt életpályájáról és a tisztelet, megbecsülés hangján a volt örsparancsnokáról. Az igazi csendőr — lélekben — örökké hü marad testületéhez!) ❖ * * 19
