Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1966 (17-20. szám)
1966-06-01 / 17-18. szám
A Komintern haragját csak fokozta az, hogy a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és végül a délvidéki területek visszatérése és az anyaországhoz 1938-41 években való visszacsatolása után a csendőrség elsőrendű feladatának tekintette e területeken is a kommunista szervezkedés felderítését, s ezeket is sikeresen likvidálta. A csendőrség e téren kifejtett kiváló munkájának eredménye a 2. világháború alatt mutatkozott meg, melynek tartama alatt Magyarországon a kommunista párt teljesen akció-képtelen maradt. Az országban táviró, távbeszélő vezetékek rongálása, gyári szabotázsok, vagy bármi más hadviselésre kellemetlen, nagyobbszabásu romboló tevékenységek ■— a bácskai területrészt kivéve — alig fordultak elő. A néhány ilyen cselekmény tettesei pedig kézrekerültek. Titónak 1948-ban Budapesten tett látogatása során Rákosi Mátyás büszkén, saját érdemeként emlegette Tito előtt, hogy milyen eredményeket ért el a kommunista uralom bevezetése és megvalósítása óta Magyarországon dacára annak, hogy a kommunista párt létszáma a háború befejeztekor sem haladta túl a 200 főt. S ez a legszebb dicséret, hogy a csendőrség jó munkát végzett! Oly halálos csapást mért a magyarországi kommunista pátra, hogy azt újjá szervezni, ismét felépíteni és működésbe hozni a háború befejezéséig sem sikerült. Hangsúlyozni kívánom, hogy a csendőrséget a moszkvai Komintern már 1937-ben halálra ítélte, igy a háború befejezésekor csupán a testület likvidálásának indokán változtattak és átvitték a köztudatba a kollektiv felelősségre vonás szükségességének indokát, a jobban elfogadható és a kommunista bosszuállást leplező és álcázó “háborús bünösség”-et, valamint a “népellenes” bűncselekményekben való részességet. Azért pedig, hogy biztosak lehessenek abban, hogy a testület tagjait valóban megritkitják, sőt alaposan kiirtják, Moszkva koncul dobta őket 1945 után a “deportálást szenvedett kisebbséginek! Kétségtelen, hogy ezek is jó munkát végeztek! Amit igazolni látszik az, hogy az 1956-os magyar szabadságharc menekültjei között alig akadt pár csendőr. — A mártírhalált haltakon kívül a többieket elemésztette a börtön, az internáló tábor, a maradékot a testi •— lelki szenvedés és üldözés oly mértékben tönkretette, hogy a Nyugatra menekülés elhatározására lelkileg — de sokan testileg is — már képtelenek voltak. Szomorú valóság az, hogy a 99%-ban a magyar nép színe virágából, a becsületes földműves lakosságból származó legénységi állományú tagjainkkal is igy bántak el. Dry.
