Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)
1964-09-01 / 12. szám
— Láttál valakit? — kérdezte F. alhdgy. az utolsónak érkező T. őrm.től. — Nem, senkit! — Na fiuk, felkötni a nemzeti fehérneműt, s aztán gyerünk! Óvatosan körülnézve elindultak a tábor kerítése felé. A WC-től csak néha látszódott az egyik őr bódéja a nagy hóhullás miatt. Egy perc és már a kerítés mögött feküdtek. — Isten segíts! — fohászkodott F. alhdgy. és megfogta az alsó szögesdrótot. — Na ugye fiuk, mondtam, hogy nincs benne áram, akár mennyire is ijesztgettek vele. Óvatosan felemelte a drótot és intett a többieknek, hogy bújjanak át alatta. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Közelharc kiképzőjük most bizonyára nagyon meg lett volna elégedve tökéletes és zajtalan kúszásukkal, dehát most nem a gyakorlótéren voltak és nem babra ment a játék. Pár perc múlva már a part felé gázoltak a néhol derékig érő fuvatban, majd a partmenti kis nádason szerencsésen átjutva, ott álltak a Duna jegén. — Na most ungye mere Janó? — kzrdezte tréfásan az e rdélyi születésű T. őrm. őe — Csak egyenest fiuk — biztat F. alhdgy. — ott messze néha látszanak a soroksári házak fényei. Egy jó félóra és ott vagyunk. A tábor felől semmi zaj, igy ha tovább is jól megy minden, csak a reggeli névsorolvasásnál fedezik fel szökésünket. Nekivágtak a Duna jegének. Néhol jégtorlaszok állták el Útjukat, máshol meg oly tiszta volt a jég, mintha valaki lesöpörte volna. — Gyerekkoromban egyszer beszakadt alattam a jég a Balatonon... — Hallgass, ha nem tudsz most okosabbat beszélni — szólt rá a csevegőre F. őrm. — Ez a jég akár egy tankot is elbír, nemcsak a mi zörgő csontjainkat. De azért óvatosan lépkedve, minden idegszálukkal vigyázták a jeget és figyelték a szelet, hogy nem hoz-e valami zajt a hátuk mögül. Hosszú óráknak tűnő percek alatt elérték a túlsó partot, majd keresztüljutva a Soroksári ut Hév. töltésén, előttük egészen közel egy egyedül álló házat pillantottak meg. El akarták kerülni, de egyszer csak egy velőtrázó női sikolyt, majd ismételt segitség kiáltást hallottak, összekeveredve idegen, orosz ordítással. — Na fiuk, mosst mit csinálunk, ha oroszok vannak a házban? — kérdi K. örm — Ilogy-hogy mit? — szólt T. őrm. — hát segítséget kell nyújtani a ház lakóinak, mert az a csendőr kötelessége, s mi még most is azok vagyunk. — Igazad van pajtás! — mondta F. alhdgy. — Lesz, ami lesz, de egy magyar nőt nem hagyhatunk bajban. De csak óvatosan! Odalopakodtunk az egyik kivilágított ablakhoz, s a szobában egy fiatal asszonyt láttak dulakodni két orosz katonával, a szoba padlóján pedig egy férfi feküdt. 14
