Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)

1964-09-01 / 12. szám

— Valami ütőszerszámot kéne keríteni —- szólt F. alhdgy.

A házhoz épített kis kamrában találtak is egy lapátot, egy villát és egy baltát.

— Csak lövéshez nem szabad őket engedni!

Többet nem is beeszéltek. Mindegyik tudta a kötelességét. Egyszerre rontottak be a házba, s éppen jókor, mert a szerencsétlen asszonyt már a földre teperte a két részeg orosz katona.

— Ereszd el a zanyád! — ordította el magát T. őrm. és az egyik erőszakoskodót úgy vágta fejbe a baltával, hogy az eldőlt, mint egy liszteszsák. Nem volt ideje a pisztolyához kapni! A másikat meg K. és M. őrm.-ek vették kezelésbe, igy F. alhdgy-nak már csak az a szerep jutott, hogy a tépett ruhájú szerencsétlen asszonykát felsegítse a padlóról.

— Hé fiuk, ne verjétek agyon őket! — kiáltotta F. alhdgy.

— Micsoda? Talán majd babusgatjuk a híreseket? Ez csak egy kis törlesztés a mi szerencsétlenül járt sok asszonyunkért, leányainkért és Hazánkért

— válaszolt M. őrm. és a félájultan is patrul után kiabáló másik ruszkinak még egyet odadörgölt a kezében levő lapáttal.

—- Na ezeknek elegük van! — állapította meg nagy bölcsen M. őrm. — Erről jut eszembe, hogy egyszer gyerekkoromban...

— Hallgass, most nem idevalók a régi élményeid — torkolta le K. őrm.

Ezekután az eszméletlen férfit fektették az ágyra az asszonyka mellé,

ki szipogva mondta, hogy az az ura, akit puskatussal vágtak fejbe, amikor őt meg akarta védeni.

— A jó Isten küldte magukat — zokogott az asszony — Ha nem jönnek,

— borzasztó rá gondolni is ...

— Ne sírjon asszonyom! — vigasztalta F. alhdgy. — Tátja minden jóra fordult, s már a férje is ébredezik.

S a fejbevert férfi valóban felült az ágyon és csodálkozva nézett körül. Majd mikor meglátta a padlón a két félholt oroszt, riadtan ugrott fel.

— Kik maguk? — kérdezte a körülötte álló 4 férfit.

— Mi mind a négyen csendőrök vagyunk — válaszolta F. alhdgy. — kik most, alig 1 órája szöktünk meg Csepelről. Hallottuk felesége segélykiáltásait, ezért rontottunk ide be. Szeretnénk Nyugatra jutni.

— Uraim, én minden ruházatomat önöknek adom, s ha nem elég, rövid idő alatt szerzek még. De ha lehet, azt kérem, hogy mi is magukkal mehessünk, mert ezt a poklot már nem bírjuk tovább.

— Ne sírj lelkem — szólt a még mindig zokogó feleségéhez — ezek a jó emberek megmentettek minket, a becsületünket, sőt az életünket is. Kötelességünk tehát, hogy most mi is segítsünk rajtuk.

— De előbb tüntessük el ezeket — mutatott rá a földön fekvő két eszméletlen ruszkira. — Tegjobb lesz, ha a kútba dobjuk, ami elég mély.

— Azt nem — mondta F. alhdgy. — mert még élet van bennük, de mindenesetre jól megkötözve és szájukat betömve, a kamrába zárjuk őket. Amig ezek eszméletre térnek, mi már messze leszünk. A maga terve helyett csak a kamra kulcsát dobjuk a kútba, no meg a fegyvereket.

15