Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)
1964-06-01 / 11. szám
fülkébe, s máris megállt. Észrevette azt, akit olyan nagyon keresett. Hirtelen kinyitotta a fülke ajtaját és a fehérhaj u magyar nénikéhez rohant. Beszélni akart... Valami szépet szeretett volna mondani... De nem tudott uralkodni magán... Szó nélkül átölelte a nénikét és arcát csókolgatni kezdte... A hosszú szétszakitottság, az utána való vágyakozás, a gyermeki szeretet °s a viszontlátás boldogsága teljesen felkavarták a lelkét... Még egy ideig küzdött a torkát fojtogató könnyekkel, de azok mégis kitörtek belőle -s hangos zokogással borult a nénike vállára ... A nénike sem tudott megszólalni... Hullottak könnyei, s közben szeretettel simogatta a vállán nyugvó férfi fejét... Mindketten megfeledkeztek a szokatlan környezetről. Az egész világ feleslegessé vált számukra. Semmi sem érdekelte őket, csak sírtak és sírtak ... Azokban a könnyekben benne volt a saját nehéz sorsuk és a család szétszakitottsága. De benne volt ezenfelül az egész magyar nemzet nehéz, szomorú sorsa is. . Mégis a nénike szedte össze hamarább magát. Ő szólalt meg előbb Csillapítani akarván a másikat, elcsukló hangon mondogatta: — Fiam!... Gyermekem!... Hát nekem kell erősebbnek lennem?... Lassan-lassan a férfi zokogása is alábbhagyott. . . Megfogta a még mindig simogató kezet, megcsókolta, s közben szeretettel ismételte: — Édesanyám !... Édesanyám!... * * * A fülkében ülő nézők némán nézték a megható jelenetet. Az ő szemükbe is könny lopakodott. A közös európai sors folytán magyarázat nélkül is megértették a történteket. így nem is csodálkoztak, mikor a férfi hozzájuk fordulva, magyarázatként megszólalt: — Kérem bocsássanak meg, de már 13 éve nem láttam az Édesanyámat — mondta méghatódottan, s közben szeretettel simogatta meg a fehérhaj u nénike kezét, mint valamikor régen, kisgyermek korában . .. CSENDŐR EMLÉKEK Irta: Sipos Lajos Ott, ahol most élek, munka közben megkérdezte egy társam, hogy tulajdonképpen miért kellett elhagynom szeretett szülőhazámat, amit pedig folyton oly elragadtatással emlegetek? Erről a „miért”-ről jutnak eszembe csendőr emléke m, s ez az a „miért”, amire magam sem tudok felelni. ❖ * * 13 t