Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)
1964-06-01 / 11. szám
tőle hátukon a hideg, s mikor a magyar király címét is viselő Lipót császár Bécsben végigolvasta, rosszul lett. „Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera.” „Újra felszakadtak a derék magyar nemzet sebei.” A kiáltványból — melyet kezdő szavairól azóta is „Recrudescunt”-nak nevezünk — olyan kép tárult az akkori keresztény Európa népei elé a kétségbeesett Magyarországról — ami a valóságnak csupán halvány mása volt .—. hogy ahhoz képest még az ázsiai vörös hordák által 1945-ben elfoglalt Magyarországon történteket is enyhébbeknek mondhatjuk. Bár részünkről nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, hogy a „magyar király” címét is viselő I. Lipót császár és annak csupán csürhének nevezhető szedett-vedett, munkakerülő gonosztevőkből álló zsoldos hadserege hogyan kínozta, rabolta és gyilkolta a mi szerencsétlen magyar népünket, mégis hogy az ország mit szenvedett a törököt kiűző felszabaditó háború kezdetétől a Rákóczi szabadságharc kirobbanásáig, az még a XX-ik század magyarjainak az orosz „felszabadításhoz” hozzáedződőtt képzelőerejét is túlszárnyalja. így ehelyett egy — a magyarság irányában elfogultsággal igazán nem vádolható — császári tisztnek, a Magyarországon szolgáló Flámitzer Miklós hadbírónak egykori munkájából idézem az alábbiakat: „Magyarország tele van a német katonaság szörnyű zsarolásaival, telhetetlen és jogtalan árveréseivel, teljes önkénybemenő arcátlanságaival és embertelen összeütközéseivel úgy, hogy ilyen erőszakosságok és barbár könyörtelenségek leírásával könyveket lehetne megtölteni. A teljes valóság az, hogy a magyarság a német katonaság elnyomása alatt oda jutott, hogy előbb ökreit, aztán földjeiket, s végül feleségük és gyermekük testét kénytelenek eladni barbár rabszolgaságba, hogy magukat a német rabságból kiválthassák. Gyermekeiket a töröknek adják el, s a német katona nem kérdi, honnan a pénz, mert hiszen a német a kegyetlen töröknél is kegyetlenebb. A főparancsnokok maguk is a leggonoszabb kihágásokkal adnak katonáiknak botrányos példát. A legkisebb csapat vezetője is állását aranybányának tartja, tőkét gyűjt és az alattvalók véres verejtékéből mérhetetlen fényűzésben él. Minden őrség tisztje külön vámhelyet állít fel, útleveleket ad ki, s követel, ítélkezik, botoz, vasra ver, s más elképzelhetetlen kegyetlenségeket követ el, mintha a magyarok e háborúban elfogott rabszolgák volnának. Az állam jogait, a regálékat csak a vadállatoknál is gonoszabb és kegyetlenebb „katona urak” bitorolják, birtokokat konfiskálnak, nem törődje királyi amnesztiával. Királyi jog ürügye alatt még egyenes leszármazótó! is elveszik jogos birtokát”. Az akkori Európa igen keveset tud a megdöbbentő magvarországi viszonyokról. A nagy felszabaditó hadjárat, az „utolsó keresztes háború” — amelynek legnagyobb eseménye Budavárának a töröktől való visszafoglalása volt — 5
