Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1963 (6-9. szám)

1963-08-01 / 8. szám

szép szál legény sündorgott körülötte, nyársakat dugdosva a földbe a pirosra paprikázott kecsegékkel. Kérdeztem a nevét. . . Bodor Miska, az öreg billenős fia’ adta meg helyette a választ a főbíró. Az öreg halász egyik lába ugyanis rövidebb volt, ezért hívták tehát a környékbeliek őt “billéncs”-nek.

Én mindig bolondja voltam az erdőknek, nádasoknak, vizeknek. így hát összebarátkoztunk Miskával. Szerettem hallgatni izes tiszatáji beszédjét, ahogy a lovat “lu”-nak, a búzát “ilet ’-nek mondta. Engem szolgabiró urnák tisztelt, noha abban az időben csak mint “fizetéstelen közigazgatási gyakornok” működtem a Tekintetes Vármegyénél. Elárulta egyszer, hogy kedvenc eledele a sült vadkacsa megspékelve szalonnával. Én viszont a kölyök harcsát kedveltem, Így hát semmi akadálya sem volt, hogy megkössük az üzletet. Ő mindig tartott számomra harcsát a lyukas fauszályban, igy ha megkívántam a halászlét, csak fogtam a puskát és mentem ki a nádasba, majd jött a cserebere: egy kacsa — egy harcsa ... A harcsa aztán belekerült a Bikaszálloda tűzhelyén táncoló fazékba, hol a kutyahájjal megkent vendéglős személyesen ügyelt fel a szakszerű elkészítésre, hiszen tudta, hogy a halvacsorát nem fogyasztom el egyedül, hanem tiszafüredi szokás szerint a legény cimborákkal együtt, s hogy meg ne haragudjon a harcsa, viz helyett majd bort iszunk rá, a ragyás csurunak pedig úgy sir majd a hegedűje, hogy még a cserépfazekat is megolvasztja.

Teltek-multak azonban az évek és jött a világrengető nagy vihar, mely az én szekerem rudját is más erdők, nádasok és vizek felé fordította . . . Átvedlettem tehát én is, átcseréltem ruhámat aranygombosra, kalapomat tollasra és a megye helyett a belügy-hadiigy igazgatta sorsomat. . .

Erdély már hadszíntér volt, az orosz már a Kárpátok hágóin tört előre az ország szive felé, mikor újra találkoztam Bodor Miskával. Egy tábori csendőrszakasz parancsnoka voltam Désen. mikor egy napsugaras szép őszi reggelen egy jegenyetermetü, szénfekete csendőrőrmester jelentkezett nálam — mint oda beosztott — szolgálatra. “Bodor Mihály csendőrősmester” — jelentette nevét és rendfokozatát előírásosan ami persze fölösleges volt, hiszen rögtön ráismertem. “Emlékszik még rám Miska?" — kérdeztem örömmel. “Hát hogyne emlékeznék százados ur. . . Teremtőn, azóta sem ettem vadkacsát" — felelte sóhajtozva Miska.

Külsőleg nem sokat változott, csak egy éktelen nagy forradás vöröslött homlokán és arcán, s mikor ezek eredete felől érdeklődtem, elmesélte, hogy egy orosz harckocsi darabja sújtotta meg, amit ő robbantott fel egy kézigránát köteggel, s igy került korházba, majd onnan ide. “Dehát miért maga vágta oda a köteget?" — kérdeztem. "Alázatosan jelentem, valakinek csak meg kellett állítani a kocsit!” — ami világos és érthető volt. “Aztán hogy lett csendőr Miska?” “Besoroztak katonának, aztán valahogy megszerettem az egyenruhás életet, igy mikor letelt az időm, jelentkeztem csendőrnek. Felvettek és hát most itt vagyok’’. ..

14