Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1963 (6-9. szám)
1963-08-01 / 8. szám
Hát ott is volt aztán mindig mellettem ... A bozótharcokban az ejtőernyős partizánokkal. . . Aztán mikor jött a parancs, hogy hátra, egy haldokló ország felszaggatott testén, felrobbantott hidjain, bevetés itt, bevetés ott, visszaverni az előretörő oroszt, — akkor Bodor Miska mindig első volt az önként jelentkezők között. Már közel voltunk a kőszegi sáncokhoz, mikor az utolsó bevetés történt . . . Körülöttünk égtek a falvak, lángvörös volt az éjszakák ege, s az ágyuk dörgése, aknák robbanása félköralakban egyre jobban közeledett. Szekerekkel zsúfolt utakon motyóikat szorongatva, sirva-jajgatva rimánkodtak a menekülők, asszonyok, aggok, gyerekek védelemért . . . Fel kell tartani legalább addig az oroszt, mig ez a szerencsétlen karaván átér a határon . . . Az önként jelentkezők között természetesen ott volt Bodor őrmester is . . . Ott láttam őt utoljára, dalolva egy tehergépkocsin a többiekkel ... Honvédek, folyamőrök, repülők és csendőrök együtt daloltak egy bakanótát a hazáról és egy barna kislányról, akikért "el kell menni és meg kell halni” ... Aztán felbugott a motor és Bodor Miska örökre eltűnt az életemből. .. "Eltűnt” — ez volt később a hivatalos jelentés is. De én tudom, hogy ő nem "eltűnt”, hanem ő mint hős esett el. Mert ő nem az a fajta volt, aki kitér az ellenség elöl. Ő nem tűnt el a csatatérről, ha az volt a parancs, hogy fel kell tartani az ellenséget... Ő az a fajta volt, kinek "győzni, vagy meghalni” a jelszava ... Az a névtelen, feltűnés nélküli, jelentéktelen fajta, akiknek neve nyomtatásban sohasem jelenik meg, újság sem hozza képüket és krónika sem őrzi történetüket . . . Olyan, kik csak egy utat ismernek, azt az egyenesei, amit a kötelességérzet és a férfias becsület ir elő ... Mennek hangtalanul előre ezen az utón, csalfa kísértésekért le nem térnek róla, de ha veszély zárja le azt, meg nem hátrálnak, hanem nekimennek, s ha kell, bátran és hősiesen meghalnak. Bodor Mihály tehát nem hátrált meg, hanem nekiment és harcolt . . . Harcolt a “hazáért és egy barna kislányért”, aki a közeledő ellenségtől való iszonyában ott sikoltozott a menekülök között a bíborvörös éjszakában . . És Bodor Mihály harcolt, mert igy szólt a parancs és igy diktálta ezt a katonai és férfiúi becsület. .. Harcolt puskával, szuronnyal, foggal és körömmel, s gerince még akkor is felgörbült a védelemre, mikor az ellenség súlyos csizmái beletaposták összetört testét Dunántúl zsombékjaiba . . . Sem sirkő, sem más emlék nem jelöli sírját, nóta sem őrzi emlékét, s talán könnyeket sem hullatott senki halálhíre fölött... A jövendőmondó cigányasszony jóslata a szó legnemesebb értelmében is beteljesedett. Bodor Mihályból valóban nagy ember, — Hős lett. * * 15
