Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1962 (2-5. szám)
1962-03-01 /3. szám
őrtől csak a betyárnak, a bűnözőnek, s a lopakodva surranó kommunista agitátornak kellett félnie. Itt-ott pedig a falu bővérű korhelyeinek is, akik Egyeken, vagy Tiszafüreden egy savanyu-vinkós báli-hangulatban a bálteremben leütötték a villanykörtét, vagy a petróleum-lámpát, vagy beszúrták a bicskát az asztalba: '“Aki legény, vegye ki! Ma piros vérben fürdik valaki!” De bizony a vérben fürdésből semmi sem lett. Egyszer véletlenül magam láttam, amint igy egy báli hangulatban jó 150 főnyi verekedő legény közepén megjelent a 2 tagú csendőrjárőr. Nem szembe szegezték a szuronyt a megvadult fiatalokkal, mert hát a puska — különösen, ha illetéktelen nyúl hozzá — könnyen elsülhet. Csak úgy a puska-tusát fordították szembe egy kicsit a részegekkel, ami szabályaik szerint — mint “enyhébb eszköz’’ — a verekedők szétválasztásánál meg volt nekik engedve. Azanyátok! — mondta foga közül az őrmester ur, s 2 perc múlva olyan demokratikus rend volt ott, hogy a texasi cow-boyok között megirigyelhette volna a világhírű sheriff is. Nem folyt vér, nem tört csont és a végén a 2 harcias párt vezére még meg is köszönte az atyai “közbelépést”, s akta, vagy jelentés sem igen lett az ügyből. A csendőr néha elintézte a mások aktáját is. A debreceni rendőrkapitánynál egyszer csak jelentkezett a hajduhadházi tiszthelyettes-örsparancsnok: — Tisztelettel kérdem kapitány úrtól, vannak-e kinyomozatlan bűnesetei? — Hát persze hogy vannak! Hogyan is ne lennének! Tiszthelyettes uram lemutatott a Kossuth utca 20. alatti rendőrségi épület udvarára: — A tettesek lent állnak az udvaron! Csak úgy magánszorgalomból összeszedett egy nagy betörő-és tolvajbandát, amelynek tagjai az ő körzetében éltek, de a városban követték el betöréseiket. Manapság szívesen Írják meg a csendőrről az odahazai és idekinti marxisták, hogy a feudális uralkodó osztály “erőszakszerve” volt. És itt van a hazugság, vagy a féligazság, mert a csendőr esküjéhez hiven csak a mindenkori kormányok rendelkezéseit teljesítette, ha néha oly szolgálatokra is igénybe vették, amelyektől pedig ezt a nagyszerű és pártatlan testületet meg kellett volna kímélni. 1927-ben a tarpai időközi választáson a főszolgabíró nem találta “érvényesnek” újságírói igazolványomat, igy egy tisztességben megőszült öreg tiszthelyettes kíséretében el kellett hagynom a választási kerületet. Együtt bandukoltunk a Tisza hídig, hol a kerület határa volt. S míg kiöltöttük nyelvünket a forró nyári napsütésben, csendben beszélgettem az 9
