Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1962 (2-5. szám)
1962-03-01 /3. szám
úgy fognak hívni: hűség, becsület, magyarság, egészséges szellem, népi rend, törvény. Mindent együttvéve: Magyar Királyi Csendőrség! Senki se haragudjon meg érte, ha az emigráció megszépítő messzeségéből megvallom: én bizony nem is annyira a tiszt urakat tiszteltem, akik persze szintén kiváló emberek voltak, hanem azokat a fiatal próbacsendőröket, nagybajuszu őrmester urakat és ezüstöshaju tiszthelyetteseket, akik a magyar földműves minden nagyszerű és utolérhetetlen intelligenciáját, konstruktiv rendszeretetét és népiességét képviselték a kakastollas csákó alatt. Ott a debreceni csendőr nyomozó-alosztályon, ahol szerdánként megjelentünk egy kis szenzációhajhászatra, P. őrnagy ur, vagy K. százados ur Te-nek szólította a vidéki riportert, akinek ugyanígy joga volt visszategezni őket. De bizony F. tiszthelyettest sohasem szólítottam én másként, mint a legnagyobb tisztelettel “tiszthelyettes uram”-nak. Az aztán megint más kérdés volt, hogy minden tisztelet ellenére tiszthelyettes uram semmiféle szenzációt sem volt hajlandó elárulni a süvölvény riporternek, amit az őrnagy ur nem engedélyezett. Vagy van szubordináció, vagy nincs. Hát volt! A sértődött riportert néha megütötte a guta, néha elátkozott minden titoktartást, de aztán a végén őszinte csodálattal hajolt meg e paraszti észjárású Scherlock Holmesek szakmai tudása és zsenialitása előtt. Bizony-bizony az ottani rendőrfőtanácsos ur, aki ha kiváló rendőr is volt, mégis mikor már sehogyse boldogult detektivjeivel valami tulbonyolult gyilkossági ügyben, akkor a Méliusz-térről egy kis vendégszereplésre átkérte a csendőrnyomozókat. Azok aztán jöttek is mindenféle masinával, fényképezőgéppel, ujjlenyomatot készítő ravasz szerszámokkal és gipszbe öntötték azt a bizonyos nemlétező lábnyomot oly tökéletesen, hogy megirigyelhette volna tőlük a Scotland Yard legöregebb rókája is. Elég rövid rendőri riporteri pályafutásom alatt legalább 3 olyan “nagy" gyilkosságra emlékszem, amelyeket csendőrök nyomoztak ki Debrecenben. A legendás amerikai sheriffek és a kanadai lovascsendőrség remek katonái alig-alig versenyezhettek volna ezekkel a kakastollas öreg legényekkel, akikről oly sok szemét-hazugságot terjesztett a “demogratikus” sajtó. Hát persze hogy terjesztett, mert amíg a csendőrjárőr lovainak patái kopogtak a falusi makadám utón, addig nem volt kommunista bitangság. A moszkvai agitátort, a Jehova Tanúi lázitó mezítlábas apostolát úgy fogta nyakon 24 órán belül K. tiszthelyettes uram, mint egy öreg daxli a rókát. Ma persze azt mondják, hogy ez “nép-ellenes” magatartás volt, mert hát a csendőr feljelentette a komádi-i uzsorást, aki 120%-os zöld-hitelt szedett — mint ma mondanák —■ a szegény paraszttól. — A csendőr ott volt a falun, s ha a lovasjárőr végig haladt a kertek-alján, akkor nem félelemmel, hanem jó barátként köszöntötte a falusi napszámos. Nem lesütött szemmel, s nem félve, mint most az ÁVH. cigány-pribékjeit. A csend-8
