Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1962 (2-5. szám)
1962-02-01 /2. szám
Szegény! Egész elfehéredett, úgy suttogta maga elé: — Hát mégis? ... Irgalmas Isten! .„. Hát vannak még hősök? ... Nem is lett semmi bajunk. De utána sokáig hírét se láttuk Bolond Istóknak, kerülte házunk táját is. De jó volt tudni, hogy fáradhatatlanul járja Erdély hegyeit és völgyeit, a kis eldugott magyar falvakat és vigyáz... Év telt évre ... és a napkeleti fehérlovas csak nem jött napnyugatról... Felnőttünk, felcseperedtünk és beletörődtünk a kisebbségi sorsba. Tudtuk, mindannyiunkon múlik, meddig lesz magyar világ Erdélyben és kicsi és nagy nem várt csudát, csak kicsiben, nagyban megtette kötelességét. Választás volt Erdélyben. Először lépett porondra a Magyar Párt. El kellett vinni a hirt minden eldugott kis magyar faluba, pásztor-kunyhóba, hogy ezen és ezen a napon jöjjenek be a városba és szavazzanak erre és erre a listára. Még szórvány helyen is volt kilátásunk, hiszen a szavazás előfeltétele az írni, olvasni tudás volt. Már pedig majd minden magyar járt iskolába, de a románság zöme, bizony nem. Figyeltek azonban minden férfit, ki merre utazik? Postán ki, mit és hova küld? így hát megmozdultunk mi magyar ifjúság. Egyszeriben iskolakerülők lettünk, kiürültek a kolozsvári gimnáziumok, mentünk csapatostul, vagy egyenként kirándulni. Mennél messzebb, annál jobb! Három szin magyar falu lapult meg a nagy hegyek között. Útjuk sem volt. csak ökrös szekeren, vagy gyalog érhette el az ember őket és az almásmálomiak, magyardécseiek és omlásaljaiak jó magyarok voltak, ezer egynéhány szavazatot jelentettek. Elő tehát a hátizsákkal és neki a hegyeknek. Öten voltunk, öt nagy diák és énekeltünk vígan, mint akiknek semmi rejteni valójuk sincs. Igen ám, de az omlásaljai ut megint elzáródott “földcsuszamlással”, pedig esőzések se voltak! No, de történtek ilyen csodák akkoriban Erdélyben. Mentünk hát kerülővel hegynek fel, völgynek le. Hiába mentünk. Sziguranca állta az utunkat: “Életveszélyes, erre senki sem mehet!” Kétségbeesve néztünk körül... A túloldalon a heqy meredekén viharvert alak kapaszkodott felfelé. — Hát annak szabad?! — Á! Az csak bolond! Azért nem kár! De értetek dumnesarék... Csak menjetek szépen haza. Aki otthon ül, annak nem lesz bántódása! Ballagtunk hát hazafelé nagy szomorúan, vissza, visszanézve. És földbe gyökerezett a lábunk. A hegygerincen, a megszépítő messzeségben, feketén rajzolódott fel a világos égre az őrködő magyar csendőr kakastollas alakja! — Erdély lelke ... suttogta egyikünk, mig a másik fásultan mormogta: — Csak Bolond Istók az! 10
