Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1961 (1. szám)
1961-11-01 / 1. szám
— ‘‘A fhdgy. ur pcs-ára jelentem, hogy súlyos akna-és puskatüzben állunk! Veszteségeink igen nagyok! Azonnali megerősítést kérünk, mert igy nem tudjuk tovább tartani magunk!” — "Csak nyugalom édes fiam, csak nyugalom. Háborúban vagyunk, igy persze, hogy lőnek. A megerősítés természetesen azonnal megy’’ .. . “Sőt” — tette hozzá, miután egy pillanatra férjére nézett, s az fejbólintással válaszolt — “az Ezds. ur néhány perccel ezelőtt a hvadász zlj-nál már intézkedett is erre, a megerősítés tehát 10-15 percen belül ott lesz! Addig feltétlen tartsanak ki! .. . Igen,... igen,... igy a helyes ... Vége!” Majd utána letéve, de egy pillanat múlva újra felvéve a kagylót, folytatta: — “Halló hvadász zlj . . . halló hvadász zlj . . . Itt csoportpság. Az Ezds. ur kérdi, hogy elindult-e már az általa előbb elrendelt megerősítés az erődszd-hoz? Mert az éppen most kérte a megerősítést... Igen, már kimentek? ... A 2. szd? ... Akkor rendben van! Vége!” A csodálkozásnak, meghatódottságnak és felemelkedettségnek összekeveredett érzéseivel hallgattam én mindezt végig, ott a térkép előtt állva... Mert ilyen körülmények között, ennél szebb, emberibb, egyszerűbb és megnyugtatóbb intézkedést katona életemben még sohasem hallottam. Szívesen ottmaradtam volna én abban az erdő tövében meghúzódó kis székely házban bármeddig is, de más feladatom is volt, igy mikor Pisky ezds. befejezte a tájékoztatást, katonaszerencsét kívánva búcsút vettem a szó legmélyebb értelmében értett vitéz házaspártól. Mosolygós búcsút, mert nem tudtam még akkor, hogy soha az életben nem fogom őket látni... Visszamentem a faluba, ott kocsira ültem, s mentünk tovább D. felé Kézdivásárhelyre, majd onnan K-re az Ojtozi szoros torkában fekvő Bereckre. A nap lenyugvóban volt már, mire odaértünk. Ott is felkerestem a német pk-ot, ki lényegében mindarról biztosított, mint del. Gyimesen az ottani. Ezután az ugyancsak ottlevő prb. cső. zlj. irodájába mentem, mely zjl-nak Fekete Pál alez. volt a pk-a, ki éppen indulóban volt a ti. étkezdébe, igy engem is odavitt magával. A ti. étk-ét Fekete alez. felesége vezette, valóban kitűnő vacsora várt tehát ránk ottan. A német tisztek is odajártak étkezni, legtöbbjük kedves fiatal fiú, kik az ő hadseregük szokásához képest, tiszteletük jeléül előbb zubbonyuk alsó gombjához süllyesztették poharukat, mielőtt azt kiürítették volna. Egy családias jellegű, nagyon kedves estét töltöttem tehát el ottan... Asztalbontás után azonban Fekete alez. félrehivott a konyhába. — “Rossz előérzetem van” — mondotta elkomorult arccal — ‘‘igy arra kérnélek, hogy holnap reggeli visszaindulásod alkalmával vidd le 14
