Eger - hetente négyszer, 1944
1944-02-05 / 20. szám
3 BO EH 1944 február 5. A vonat zakatolva hord városról városra, világtól világig. Kinézel néha a futó táj felé, amely lassú körben látszik forogni egy távoli középpont körül s eltűnődhetsz. Széles tagok és ujjnyi vékony földek váltogatják egymást, közvetlen szomszédságukat csak egyetlen barázda választja el. S az egyik tiszta, erős, bőséges kedvű föld, a másikat mintha csak a sóhajtás szántotta volna s nedvéül a szegény ember sós verejtéke jutott csak, csupa gaz és gyom. Sétálsz a városi utcán vasárnap délelőtt. Tizenegy és fél tizenkettő között bét társadalom cserélődik, a földműves és az úri nép. Egyik most megyen haza a barátoktól, a másik éppen igyekszik a „szagos“ misére. Elindul a lányok csoportja a templom felől, utánuk a legénység, széles sorokban ring a szelíd redőjű szoknya. Ilyen volt ez évtizedek óta, talán századok óta is, ilyen ízléses, finom, tartották a szabását és formáját, ha az ingvállból cifra blúz lett is s ha a harisnyát és cipőt fel is váltotta a selyem, a lakk és antilop. De megüt a legények ruházata. Soha ilyen félbesik'érült csizmákat, ilyen fityegő, kókadó bricseszeket, középen csíptetővel összefogott kalapokat ... A csizma az angol lovagiócsizma rossz képű utánzata, talán háborús emlék, talán gazdatiszti' másolat. Ha vasárnap délután figyeled viselőiket, más is meglep. Sokan közülök torz szavakkal és mosollyal lehelik rád az úri züllést, a cinizmust, a senkitlen-semmit- len világot, amely ide ragadt és itt üszkösödik. Néhányuk úgy beszél és viselkedik, hogy csapnivaló operettek pimasz táncoskomikusa jut eszedbe, aki mindent kifiguráz és malacságokat mond „a nőről“, mozdulatai is kapkodok, furcsák, idegenek. A táncoskomikust utánozza és nem tudja, hogy népe haláltáncát kezdi rángatni. Mit érdemel az egyik, aki így tud utánozni s mit a másik, akit igy lehet utánozni. Kinéztél a vonat ablakán s megláttad a két földet egymás mellett, láttad a népnek a művelt városi ember közvetlen közelében élő fiát s megdöbbensz: a barázda ennyire átléphetetlen? A közelség csak erjesztő csírákat közvetít? Ki nem tanít és ki nem tanul itt, vagy ki milyen példát ad, másfelől ki minő példát utánoz? Ülj asztalodhoz és hajtsd tenyeredbe fejed. Nehéz kérdéseket kaptál földektől és emberektől. Úgy tüuik, hogy mindenki kü- lön-külön, minden réteg egymás fölött, vagy mellett egy magányos és elkülönítő titkot őriz, félve, kétségbeesetten, gőgösen és dacosan, az állandó védekezés ösztönével az állandó támadás eltökélésével. Hogy ennek a titoknak a lényege mi módon bontható fel, minő vegyi anyagokkal, milyen hőfokon, újból és újból megállapítják történetírók és társadalombölcselők. A népi történelem, a Pusztaszernél hét karból egy edénybe folyó vér történelme hosszú utat tett meg. Beléfolytak idegen anyagok emberekben és eszmékben, áthasonultak és áthasonították, javítottak és rontottak, hűbériség, jobbágyság, külső királyok, érdekcsaták a föld és trón körül, azután egy-egy dicsőséges egybe- fofrás veszedelmek idején nagy diadalokban, vagy közös gyász a pusztulásban. Nem lehet azért azt gondolni, hogy a népi történelem csak legragyogóbb és legkomorabb lapjain jutott el a nemzeti jelleg eszményi magasságáig. A hétköznapi, munkás és művelődő történelem is halad előre, csak kevés volt hozzá az idő, nem kap elég hívő és áldozó embert, lassan gördül és sokszor kerekei alá kerülnek azok is, akik tolni segítették. Ez a lassúság kiáltóan veri fel a lelkiismeretet, a lelkiismeret hibák után kutat, a jó szándék segíteni iparkodik, megoldásokat próbál kovácsolni, hiszen látnia kell maga előtt tökéletesebb nemzeteket és veszélyek is sürgetik. A barázda két föld között, a levegő két ember között olyan sokszor kelti a véglegesség és reménytelenség érzését, különösen mióta az élet és az események üteme ijesztően meggyorsult. Mintha min- mindenki el volna határolva bőrében, nem volnának ujjai és nem ismerné az ujjak rendeltetését, hogy a másik kéz ujjaiba kapcsolódjanak. Mintha nem volna elég felismerés és gyakorlati készség — másik hasonlattal — hogy a nemzeti szerkezet kerekeit fogaskerekekké , művelje, nagyságában és kicsinységében egyformán kicsiszolt, illeszkedő művé, amely belső rugóinak erejével, öntudatának pontosságával, önérzetének lendületével mutatná az örökkévaló Magyar Időt. Elzárkózó műveltség, büszke mű- veletlenség, egymás rovására alakult érdekek; — így nem lehet vagy csak nagyon lassan lehet megközelíteni a teljes, minden részletében, minden emberében, minden foglalkozási ágában és. társadalmi helyén egyenlő értékű nemzet fogalmát. Fel kell mérni ezt a kérdést múltjában és jelenében, okaiban és hatásában, új fogalom és szókészlettel, új indításokkal és tapasztalatokkal, terveket kell forralni megoldására, nemcsak elméleti vonatkozásban, hanem leggyakorlatibb tennivalóinak kijelölésében, legegyónibb kötelességeinek megállapításában. Ezer év hosszú idő és ha a közös fészek törvényei elhalványultak, az egymáshoz való önzetlen készség megfakult, keresni kell azokat a gondolatokat, ha szükséges, megteremteni azokat a szervezeteket, rendszereket, amelyek egyetlenné kötik a magyarságot. Mert felhők közeI. Az iskola bizonyítványosztás idején Kerül legerősebben a szülők érdeklődésének középpontjába. Az érdeklődés kivételes nagy foka ilyenkor érthető jelenség, mert a bizonyítvány nemcsak arról tájékoztatja a szülőket, hogy a gyermek miként halad a tanulmányokban, milyen a szorgalma és magaviseleté. A szerint, hogy jó-e vagy rossz a bizonyítvány, kezdenek tervezgetni a szülők gyermekük neveléséről, továbbtaníttatásáról, sőt egész sorsáról. A középiskolába való felvétel és ezzel a magasabbrendű életpályák felé az út azzal válik lehetővé, hogy a gyermek a népiskolában legalább kielégítő eredményt tud felmutatni. A népiskolai bizonyítvány messze kihat a későbbi tanulmányokra is. Az alsó fokon elért kitűnő eredmény pl. sokáig megszabja mind a szülők, mind a gyermek igényeit törekvéseit a bizonyítvánnyal szemben. Annak a gondolata, hogy az egyszer már elért színvonalat tartani kell, a szülőket is, a gyermeket is fokozott munkára és a tanulási eredménnyel való állandóbb törődésre sarkalja. A jobb bizonyítvány érdekében kifejtett buzgóéig a szülőkben sokféle formában jelentkezik. Egy közös vonásuk van, éspedig az a vágy, hogy a gyermek szép bizonyítványt hozzon haza. Az a mód azonban, amellyel ennek a törekvésnek megvalósulását előmozdítani akarják, nagyon különböző. A szülők erkölcsi felfogása és életszemlélete igen jól megmutatkozik benne. Azok a szülők, akik szilárd erkölcsi alapon állanak és a boldogulás alapjának a munkát, a küzdelmet tekintik, és akik gyermekükből dolgozó embereket akarnak nevelni, a jó bizonyitvány kiérdemlését rábízzák a gyermekre. Az iskola értékelő munkájának befolyásolását nem tartják sem megengedhetőnek, sem a gyermek érdekében valónak. Érdeklődésük és általában az iskolához való egész viszonyuk nem lépi át a szükséges tájékozódás és talednek s a felhőkben ítélet az oldott népek számára. Lehet-e mindezekről gondolkodni és tenni, legalább egy kis város körülményei között? Két évvel ezelőtt Körösi Csorna Sándorról emlékeztünk, halálának századik évfordulóján, aki botot faragott és elindult, hogy megkeresse a távol keleten hagyott magyarokat. Ezer és ezer kilométert gyalogolt, ösztövér inai alá gyűrte a Himaláját ezért a célért. Csak mi ne tudnánk botot faragni műveltségből, emberséges hitből és alázatból, testvéri melegségből, hogy elérjünk vele a szomszédba — a legközelebbi magyarig? nácskérés határát. Hogy a gyermek biznoyítványa jobb legyen, állandóan figyelemmel kísérik munkáját, hozzászoktatják az önálló tanuláshoz, elvégeztetik házifeladatait és ha szükség van rá, segítenek nehézségein. Mivel látszateredmények nem elégítik ki, az iskolától nem kívánnak kedvezőbb elbírálást, jobb bizonyítványt, mint amilyenre a gyermek érdemesnek mutatkozik tanulásával és magatartásával. A józanul gondolkodó és a gyermek távolabbi érdekeit szolgáló szülők nem célt látnak a bizonyítványban, hanem csak eszközt és értékmérőt, amely időről-időre tájékoztat a gyermek szellemi és erkölcsi fejlődésének menetéről, annak kedvező, illetve kedvezőtlen jelenségeiről. A szülők másik csoportja, különösen azonban az édesanyák, nagyon sokszor olyan eszközökkel kísérleteznek a jobb bizonyitvány érdekében, amelyek nem válnak a nevelés javára és a gyermek későbbi érdekeivel ellentélben állnak. A nyílt és burkolt befolyásolás százféle módjával próbálkoznak, csakhogy mennél jobb,bizonyítványt tudjanak kicsikarni. Együtt tanulnak a gyermekkel, házifeladatait megcsináltatják kitűnőre, a tanító előtt nem győzik dicsérni szorgalmát, jóságát, tudását. Az emberi hiúságok fegyverét is szívesen alkalmazzák, ha célra vezetőnek tartják. Ezek közül leginkább a következők tapasztalhatók. Minden találkozáskor „lelkesen“ újságolják a tanítónak, hogy milyen rendkívüli hatással van a gyermekre, hogy az mennyire szeret iskolába járni, azt el sem lehet mondani, mennyire szereti tanítóját. Nem idegenkednek szembeállításoktól, összehasonlításoktól sem, amikor természetszerűen mindig az a tanító kap „elismerést“, aki éppen tanítja a gyermeket.. Az olcsó hízel- kedésnek ezt a formáját apró figyelmességek szokták váltogatni, mint pl. virág, meghívás egy-egy vqcso- (Folytatása az ő. oldalon.) Dr. Kapor Elemér. Szülök iskolája Bizonyítványkiosztás előtt és után Irta i Dr. Somos Lajos.
