Eger - napilap, 1933/1

1933-03-19 / 64. szám

193 3. március 19.

EGEK

5

Bcg»ggBBaMgBi«««maBgflE«iw^ ...........»iiimmiHimt/ min ip r wsaaagflassss toezmwaERmmsssam hwwmbii i i mii» iiiiii .juhi iuiű i biph iiiBiiiiapfaiBMjnmuTrTOf

A

ktuális-e ma a magyar királykérdés?

Báró Kray István országgyűlési képviselő előadása a Szent Korona Szövetség egri csoportjának 1933. március 12-1 közgyűlésén

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azok, akik nem barátai az úgynevezett királykérdés egyedüli törvényes megoldásának, azt szokták immár több mint egy évtized óta hangoztatni, hogy a királykérdést ki kell kapcsolni a magyar politakai életből, mert ez a kérdés ma nem aktuális.

Méltóztassanak nekem megengedni, hogy én éppen ezt a kérdést tegyem mai előadásom tárgyává. Aktuális-e ma a magyar királykérdés ?

Mielőtt fejtegetéseimet megkezdeném, félreértések elkerülése végett ki akarom jelenteni, hogy én tulajdonképpen magyar királykérdést nem ismerek, mert megingathatatlan meggyőződésem, hogy MaAmikor 1918 októberében Károlyi Mihály gróf kormánya forradalmi úton, tehát törvénytelenül és a magyar alkotmány megsértésével magához ragadta a közhatalmat, az akkori koronás Apostoli Királyt, Istenben boldogult IV. Károlyt ténylegesen forradalmi erőszakkal megakadályozta az uralkodói jogok és kötelességek gyakorlásában. IV. Károly király azonban nem mondott le a trónról, de számolva az akkori helyzettel, 1918 november 12-én Eckartsauban egy nyilatkozatot irt alá, melyben kijelentette, hogy lemond minden részvételről az állami ügyekben és eleve kötelezi magát, hogy elismeri azt az államformát, amelyet a nemzetnek szabadon választott képviselete fog kijelölni. A királynak ez a nyilatkozata tehát jogilag csak akkor vált volna a trónról való lemondássá, ha ezt kö- vetőleg a nemzet szabadon választott képviselete a köztársasági államforma mellett döntött volna. Ez azonban sohasem történt meg. Mert igaz ugyan, hogy az országos nemzeti tanácsok kongresszusa 1918 november 16-án az Országház kupolacsarnokában kikiáltotta a köztársaságot, de ez a testület nem volt a nemzet szabadon választott képviselete, hanem egy forradalmi alakulat, amelynek semmiképpen sem lehetett joga ahhoz, hogy a nemzet nevében döntse el Magyar- ország leendő államformáját.

Károlyi Mihály gróf forradalmi köztársaságát 1919 márciusában a 4 '/2 hónapig tartó kommunista uralom követte, majd ennek bukása és a néhány napos szociáldemokrata Peidl-kormány eltávolítása után József királyi herceg, aki még az októberi forradalom idején IV. Károly királytól nyerte megbízatását, Friedrich Istvánt nevezte ki Magyar- ország miniszterelnökévé. Friedrich István ezután az általános titkos választójog alapján hamarosan kiírta a nemzetgyűlési választásokat.

így jött létre az első nemzetgyűlés. Ez a nemzetgyűlés megalkotta Az 1920. évi I. törvénycikket, amely nem határozott .alkotmányunk jövendő fejlődése iránt, hanem azáltal, hogy a ténylegesen szünetelő királyi hatalom pótlására kormányzót választott, csak ideiglenesen szergyarországnak van törvényes örökös királya. Ha tehát ebből a tényből indulunk ki, szigorúan véve nem volna szabad királykérdésről beszélnünk és ha én előadásom folyamán mégis használni fogom ezt a kifejezést, nem a magyar királyi trón mikénti betöltésének kérdését értem alatta, hanem kizárólag azt a kérdést, hogy Magyarország törvényes örökös királya mikor foglalhatja el ősei örökét, mely az ezer éves magyar alkotmány értelmében egyedül csak őt illeti meg.

Erről a kérdésről fogok ma beszélni és ezt óhajtom kül- és belpolitikai szempontból megvilágítani.

Mindenekelőtt azonban szükséges- ! nek tartok egy kis történeti vissza- | pillantást.

vezte a közhatalmakat addig, míg a végleges határozatok létrejönnek. Akkor olyan volt a nemzet, mint a földre sújtott ember, kábult a sorsnak reá nehezedő -csapásaitól, kábult a balkimenetelű végzetes háborúnak szenvedéseitől. Kábult a két forradalomtól, mely az országot feldúlta és ilyen körülmények között jobb volt akkor a végleges határozattól tartózkodni, mert nem voltak a nemzetnek még törvényhozói sem abban a lelkiállapotban, amelyben bízhattak volna önmagukban, hogy az igazságot mngtalálják. Azonban csakhamar felébredt az önmagának visszaadott nemzet lelkében az öntudatosság, feléledtek a régi emlékek, újból megjelent lelki szemeink előtt Magyarország évezredes története, feleszméltünk arra, hogy van egy ezeréves alkotmányunk, amely alkotmány szilárd talapzatán tudtunk nemcsak a századok viharaival dacolni, hanem tudtunk haladni, fejlődni, boldogulni is és mindinkább általánossá vált az a meggyőződés, hogy az 1920. évi I. törvénycikk, amellyel akkor a nemzet kiküldöttei a szükségjog alapján magukon segítettek, nem új kezdet, hogy a magyar nemzet élete nem akkor keletkezett, amikor ezt a törvényt meghozták és hogy azért a közhatalmaknak az az ideiglenes szervezete, az az ideiglenes alkotmánya nem bírhat más céllal, mint azzal, hogy visz- szavezessen minket a jogfolytonosságba, amelyet a forradalmak megszakítottak. Ez az erőszakos megszakítás szükségessé tett olyan intézkedéseket, amelyek visszavezethették a nemzetet az ezeréves ősi alkotmány ösvényeire és lehetővé tették, hogy korszerű átalakításokkal megint bevonulhasson abba a hajlékba, amelyben évszázadok viharaival dacolt, abba a hajlékba, amely éppen azért, mert sziklaszilárd talajon nyugszik, elbírja azokat a felépítményeket, amelyeket a fejlődő kornak követelményei szükségessé tesznek. Az ősi alkotmányhoz való visszatérés nem jelentett megrögzött, megcsontosodott megállást, hanem élő fejlődőképességét az alkotmány sziklaalapzatának, vagy egy más hasonlattal élve, azoknak a mély gyökereknek,

amelyek le vannak eresztve a múltnak talajába, hogy onnan termő erőt szerezzenek a nemzet élettörzsének számára, hogy egy egészséges, viharokkal dacolni képes, szárazságot is kiálló erőteljes fája fejlődjék belőle a nemzeti életnek, amely nemcsak lombozatot, de virágokat és gyümölcsöket is hoz. Feleszméltünk tehát arra, hogy vau ilyen sziklaszilárd talapzatunk, hogy vannak ilyen mély gyökereink, hogy van ősi alkotmányunk és hogy bizony balgán cselekednénk, hogyha ezt az ősi alkotmányt felcserél- nők holmi újdonatúj, sem alappal, sem gyökérrel nem bíró alkotmánynyal és feleszméltünk arra is, hogy ennek az ősi alkotmánynak két pillére van: a törvényes királyságnak és a nemzetnek a joga.

Ez a meggyőződés mind általánosabbá vált és ha a dolgok nyugodtan fejlődtek volna, misem állhatta volna útját annak, hogy ez az ősi alkotmány, ez az ősi törvényes királyság és a nemzetnek ősi jogai korszerű átalakításokkal helyreállíttassanak.

Hogy ez a fejlődés be nem következett, az nem a nemzeten múlott, de olyan külső hatalmak tették azt lehetetlenné, melyekkel szemben a nemzet ereje gyöngének bizonyult.

IV. Károly királyunk 1921-ben két ízben is vissza akart térni őseinek trónjára, vissza akart térni azzal a szándékkal, hogy koronázási

esküjéhez híven a magyar nép jogait megerősítve, nemzetünk függetlenségét megóvja, hogy igazi magyar nemzeti és népkirály legyen. Akkor közbeléptek a külső hatalmasságok és a külső hatalmasságok tilalma gátolta meg, hogy a jogfolytonosság helyreállítására ez a döntő lépés •megtörténjék és akkor idegen kényszer hatása alatt, idegen parancsra, meghozta a nemzetgyűlés azt a szerencsétlen trónfosztó 1921. évi XLVII. törvénycikket, mely által annak az 1920. évi I. törvénycikknek, amely a jogfolytonossághoz való visszatérést akar;a előkészíteni, a jellege teljesen megváltozott, amely által ha akartuk, ha nem, a jogfolytonosság terét elhagyva, a forradalmak terére léptünk. Éppen azért ennek a törvénynek nincs és nem is lehet meg az az erkölcsi bázisa, amely nélkül törvény létre nem jöhet, a törvényhozó igazi szabad akarata, mert ezt a törvényt, amint azt annak indokolása is kimondja, külső kényser és erőszak hozta létre. A magyar nemzet túlnyomó többségének lelkében ez a trónfosztó törvény éppen olyan kevéssé bír érvénnyel, mint a trianoni békeszerződést becikkelyező törvény, mert a királyim és ősi alkotmányához ragaszkodó nemzet lelkében ma is ki- olthatatlanul él a Szent István által alapított apostoli királyság gondolata és a Szent Koronához való hűséges ragaszkodás.

IV, Károly király nem mondott le a trónról

A magyar nemzeti királyság lényege

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Sajátos dolog ez a magyar nemzeti királyság! Azok, akik idegen országok történetében és politikájában járatosak, azok minden olyan országban ismernek legitimistákat, ahol valamely uralkodóházat a trónjától megfosztottak. Itt vannak a francia legitimisták, akik reménytelen helyzetben, tiszteletreméltó buzgósággal, több mint egy évszázadon át kitartottak a trónjától megfosztott királyi család mellett. Itt voltak a múlt században az angol legitimisták, akik a Stuart család mellett kitarottak egy fél évszázadon át.

A magyar legitimizmus nem hasonlít ezeknek a legitimizmusához, mert a magyar királyság egy egészen sajátlagos valami, aminek párját egyetlen egy nemzet sem tudja felmutatni. Minden más nemzetnél, amelynek alkotmánya monarchikus alapon áll, a fejedelmi hatalom mintegy szemben áll a nemzet szabadságával és azzal a törekvéssel, hogy részvételt biztosítson magának az az állami ügyek intézésében. A monarchikus államforma tehát mintegy lekiizdhetelen akadálya a nép felszabadításának, az alkotmányos jogok terjesztésének és azért ez az egyébként tiszteletreméltó francia, angol vagy a spanyol legitimizmus sem egyéb, mint egyoldalú rajongás a király mellett.

A magyar legitimizmus nem ilyen, mert a magyar királyság sem ilyen. A mi alkotmányunknak a lényege, mely a Szent Korona tanában csúcsosodik ki, a királyi hatalomnak

és a nepjogoknak egy organikus egységben összefonottsága, minthogy az egyiket a másik nélkül elgondolni sem lehet. Történelmünkből látjuk, hogy mindazok a kirá- lyáink póruljártak, akik hozzányúltak a magyar alkotmányhoz és a nemzet is mindannyiszor póruljárt, valahányszor hozzányúlt a királyi jogokhoz. A történelemből erre számos példát hozhatnék. A magyar legitimizmus tehát nemcsak királyhűség, a magyar legitimizmus hűség az alkotmányos jogfolytonossághoz, azaz a királyi jogokhoz és a nemzet jogaihoz.

Azt mondják, hogy az a királyhűség, vagy mondjuk alkotmányhűség, amely a trónra vissza akar hozni egy Habsburg-királyt, ellentétben áll az évszázados magyar függetlenségi törekvésekkel, hogy ezzel ismét vissza sodorjuk az országot azokba a veszedelmekbe, azokba a küzdelmekbe, melyeket függetlenségünk fenntartásáért négyszáz éven át az uralkodóház ellen oly gyakran vívnunk kellett.

Hogy ez a felfogás mennyire téves, annak legjobb bizonyítéka annak a férfinak élete és egész közéleti működése, aki mint a magyar nemzet mindenki által tisztelt és a külföldön is közbecsülésben állott pátriárkája egy hónappal ezelőtt — utolsó lehelletéig szolgálva hazáját — a messze idegenben elköltözött az örökkévalóságba. Ap- ponyi Albert gróf hosszú életének javarészét a királyi hatalom tul- tengésével szemben a nemzet jogáért való küzdelemben töltötte, éle-