Egri Népújság - napilap, 1928/2
1928-07-24 / 169. szám
vur Előfizetési dij postai szállítással: egy hónapra 8 pengő 20 fillér, negyedévre 9 pengő 60 fillér, egyes szám ára 16 fillér, vasár- ♦ nap 24 fillér. ♦ ara 16 FILLÉR 1928 A’JG. 2 T Szerkesztőség és kiadóhivatal: Eger, Líceum, földszint, balra. Telefonszám: 11. ♦ Hirdetések« milliméteres díjszabás szerint ♦ számíttatnak.« Főszerkesztő: Dr. ORBÁN GUSZTÁV # POLITIKAI NAPILAP ♦ Felelős szerkesztő: KELEMEN ANDOR XLV évf. 169. szám ♦ Kedd ♦ Eger, 1928. július 24. Megfizetett a város! Reichenhall, július 20 Előttem fekizik az Egri Népújságnak e bő 19-iki száma s gyönyörűséggel olvasom benne, hogy a város megfizetett azért a munkáért, amelyet az egri állami építkezések létrehozása körül éveken át kifejtettünk. Megfizetett, azért is, hogy legutóbb, mikor a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a várost a 170 ezer pengős 6%-os kölosön iránti kérelmével elutasította, azt a kölcsönt a miniszter űrtől kieszközöltük a város részére. S megfizetett a város azért is, hogy megajándékoztuk az egri rőm. kath. fiú felsőkereskedelmi iskolával. Ázzál az iskolával, mely az ország minden részéről hozza Egerbe a 'növendékeket és büszkesége Egernek. Hát igen, a város megfizetett! Tavaly a képviselőtestület elhatározta, hogy a Sctmassa érsek által a városnak ajándékozott régi polgári iskolát átadja a kereskedelmi iskola és a vele kapcsolatban felállítandó inter- nátus részére. Ez a határozat állítólag nem terjesztetett fel törvényhatósági jóváhagyásra. Hát, ha a határozatra szükséges volt a jóváhagyás, miért nem terjesztetett fel az a megyéhez? Miért? kinek a mulasztásából? Azután állítólag ebben az ügyben a képviselőtestület az idén áprilisban ujab határozatot hozott. Hol van ez a határozat? Miért nem közöltetett az velem, az érdekelt féllel, a kereskedelmi iskola alapítójával és érseki biztosával? Miért? Ezt a kérdést felteszem itt a nyilvánosság előtt, de módot fogok keresni arra is, hogy téltegyem ugyanezt a kérdést a felsőbb hatóságok előtt is. Utő- végre is azt a rendszert, amely hol a felebbezőseket az asztalfiában tartja vissza, hol pedig a képviselőtestületnek felsőbb jóváhagyást igénylő határozatait elfekteti, avagy a képviselő- testületi határozatokat az érdekelt felekkel nem közli, — egyszer már radikálisan meg kell szüntetni az egri városházán! A képviselőtestület a legutóbbi közgyűlésen elfogadta a tavalyi határozatának megváltoztatásával ezt a hivatalos javaslatot, hogy a régi polgári iskola nagyobb része adassék át a közigazgatási tanfolyanak, a kisebbik része, egy emeleti lakás és néhány földszinti lyuk pedig boosáttassék a kereskedelmi iskola 160 növendékének és 50 főre szolgáló internatusának rendelkezésére. Hangsúlyozom: ez volt a hivatalos javaslat. S ezért írom, hogy megfizetett a város; meg* fizetett alaposan! A képviselőtestület, miután a közgyűlésen nem vehettem részt, nem volt a kérdésről alaposan tájékoztatva. Mert azt csak nem vehetem tájékoztatásnak, legalább is nem elfogulatlan tájékoztatásnak azt, amelyet Heller dr. képviselőtestületi tag úr volt kegyes nyújtani a képviselőtestületnek felszólalásában. Az a képviselőtestületi tag űr, aki, — talán épen szabadkőműves fogadalma által kötelezve, — már tavaly is élesen harcolt a képviselőtestületben a rőm. kath. fiú-kereskedelmi iskolának az általam javasolt elhelyezése ellen, és nem egy Ízben szólalt fel a képviselőtestületben olyan törekvések és javaslatok ellen, amelyek a katholikus Egerben a rőm. kath. intézményekkel voltak vonatkozásban. Több nemzeti öntudatot! A magyar élet fájdalmas sebére mutatott rá lepuok legutóbbi számának vezérrcibkében Buday Elemér ezredes, amikor hazafias önérzettől sugárzó szavakkal ostorozta azok érzéketlenségét, akik nem törődve a cseh szomszéd gyűlölködő gyalázatosságaival irányunkban, cseh fürdőkbe mennek nyaralni és a drága magyar pénzt elkölteni. Ez a magatartás azonban csak egyik tünete, részletjelensége a hazafias önérzethiánynák és a nemzeti öntudatlanságnak, melyben a magyarság szenved. Amikor bennünket külföldön jóakaróink és ismerőseink jellemeznek, mindig azt mondják rólunk, hogy hazaszerető, a szabadságért élő-halő nép vagyunk. Ezeréves történelmünkből tényleg ezeket a sajátosságokat olvashatja ki bárki. Mi magunk is megvagyunk erről váltig győződve és hajlandók volnánk fokossal beverni annak a fejét, aki jelenlétünkben az ellenkezőt állítani merészelné. Hol van hát az igazság a hazaszeretetünk és a nemzeti öntudatlanságunk vádja között felmerülő nagy ellentmondásban? Bizonyára ott, hogy a történetíró és a nép-psziché kutatója a hősies fellángolásokből és a nagyvonalú érzelemhullámokből meríti jellemképünk jelzőit, de a napi élet szürke folyamába nincs alkalma és módja értékítéletének mérőónját belebocsátani. Milyenek vagyunk mi mindennap? a kicsiny dolgokban hogyan gondolkozunk? Vájjon tudunk-e nemcsak meghalni, de napról- napra apró áldozatokat hozni a hazáért? ezek a kérdések nem igen nyugtalanítanak bennünket. Valóban a magyarság számtalanszor bebizonyította a történelem folyamán, hogy a vérét, az életét szívesen feláldozza a haza oltárán, legutóbb a világháború csodás fordulatában mutatta meg az egész világnak hősi lelkületét, de ... de a mindennapi életben nem hajlandó kényelmét, megszokott dolgait s nézeteit feláldozni, kicsinyesnek látszó ügyekért sikra szállani, szóval a hős oroszlánnak derogál hitvány élősdiekkel harcolni. Pedig a csatát itt is el lehet veszíteni s az élet háborúját itt is győzelemre kell vinni. Gondoljunk csak arra a nagy harcra, amit koldus országunk pénzügy- minisztere folytat a pénzügyi egyensúly fenntartásáért. Es mily bűnös öntudatlansággal, köny- nyelmüséggel dobjuk ki pénzünket hitvány külföldi rongyokért, piperecikkekért, banánért, kaliforniai fecikefészekőrt s mindenféle haszontalanságért, amit túl- élelmes kereskedők ránk tukmálnak. Valami rettenetes istenverés rajtunk ez a külföldimádat; ajk- bigyesztve toljuk félre, ha a kereskedő véletlenül magyar árut tesz elénk, de csodálattal simogatjuk szemünkkel és kezünkkel az idegen árut, legyen az francia parfüm, vagy cseh posztó. Össze- szorulő szívvel vagy talán már megszokottságból is, mindennap emlegetjük Trianont, de nem ébredünk annak tudatára, hogy minden év passzív kereskedelmi mérlege egy uj Trianon vesztesége nekünk s ha így haladunk, nem lesz soha feltámadás a sírból. Folytathatnék e beteg tünetek ostorozását a nemzeti élet más terein is. Van sajnos sok ilyen, kötetnyi tanulmányt lehetne írni róluk. Helyszűke miatt most csak egy-egy odavetett mondattal mutatunk arra, hogy sajtőállapo- taink terén a nemzeti öntudatlanság Gaurizankárja emelkedik; mig hazai íróink a puszta megélhetésért küzködnek, külföldi fércmunkák fordításából hegyeket rakhatunk; mig színészeink és művészeink tengenek-Ienge- nek, külföldi nagyságok és Josephine Bakerek előtt hasra vágódunk ; mig munkásaink vándorbotot kénytelenek kezükbe venni, gyárainkban cseh üzemvezetők basáskodnak; s igy tovább, egyre tovább. i Nem akarunk uj tulipán mozgalmat hirdetni, mert mozgalomból úgy is túlontúl elég van nálunk, különösen a szalmaláng mozgalmas lobogásából. Csak egy parányival több szeretetet, megértést, önfeláldozást kérünk a mindennapos magyar élet apró, jelentéktelennek látszó ügyei iránt. Kevesebb hazafias szólamot az ajkon, de több nemzeti öntudatot s értékmegbecsülést a tetteinkben. ... Ha megszólal a csatakürt s a véres harcmezökre hív a magyar sors, mint egy ember fog ismét talpraszökkenni a magyarság s a jelszó ismét az lesz: élet vagy halál! De ujságvétel- kor, nyaraláskor, a kereskedő pultja előtt, öltözködésünkben, szórakozásainkban mindennap mindnyájan egy-két pengőnyi értékben eláruljuk a «hőn szeretett» hazát! Dr. Urbán Gusztáv.
