Egri Népujság - napilap 1922/1
1922-01-21 / 17. szám
Ära: hétköznap 2 K, vasár- és ünnepnap 3 K. íP?2. január 21. szombat. x*ix vt. n **. rí Jlépujj lldfiMttif dijak postsa ««állítása: íStasis félévi eiőfiietést ee® fogs'dnufc *í.| Sttfged évre 150 E. ~ Egjr hói* 50 E. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: B R E Z N ÄY IMRE. SserkesstAség t Eger, Lic«ues, liadóhlvst&l s Líceumi ngomda. Telefon szám 11. • Jllbe Kell sir egyszer hagyni a gyűlölet jiolitiHájlt.“ A tisztviselők helyzetén csak jobb fizetéssel lehet segíteni. — Szabaddá kell tenni a lakásforgalmat. Edd meg Benkőt. .. Eger, 1922. január 20. Ez a szellemes mondás a Csontos Imre karezagi képviselő ajkairól hangzott el. Szólt pedig Drózdy Győzőnek, s arról a Benkő nevű képviselőről, aki Szmrecsá- nyi Györgynek a — bérmakeresztfia. Elhangzott pedig a magyar nemzetgyűlésen pár nappal ezelőtt. Jelentéktelen, kicsike dolog bizony ez. És ha mégis tollhegyre vesszük, megvan az oka. Ez a közbeszólás ugyanis tünet és értékjelzője közállapotainknak. Aki járatos az utolsó pár évtized történetében ; aki jól ismeri az utólső két nemzedék korának politikai történetét: megdöbbenve kénytelen megállapítani, hogy mikép csúszunk, rohanunk, zuhanunk lefelé. Ezt a tényt parlamentünk hangja a legtökéletesebben mutatja. A múlt század hetvenes éveinek országgyűlése valóságos szalon volt. Olyan gyülekezet, ahol egyetlen durva, illetlen sző el nem hangzott. Olyan tanácskozás, melyben a legellentőtesebb meggyőződésű politikusok is kölcsönösen megadták egymásnak a tiszteletet ős a nyílt tárgyaláson semmi helye nem volt a bizalmaskodásnak. Szenvedélyes vbák persze akkor is voltak, de az illemtannak soha, semmi kifogása nem lehetett a vita hangja ellen. A nyolcvanas években a katonai kérdések izgatták a kedélyeket. Olykor igen magasra csaptak a szenvedély hullámai, de az ellenzék híres közbeszólóinak—gr. Károlyi Gábornak, Lite Gyulának stb. — minden megjegyzésében volt szellem, a- zonban nem volt durvaság. Sohasem volt. Ez a bizalmaskodás, a nyílt tárgyalások során való tegezodés még mindig ismeretlen volt a magyar politikai életben. Ez a szokás csak a kilencvenes évek egyházpolitikai harcainak során kezd feltűnni. Nőm durván, nem szellemtelenül, nem sértő módon, de már jelentkezik. Egyelőre csak szórványosan és mindig az illem szabályainak szigorú megtartásával. Lassankint azonban mindinkább lazul ez a szigorúság. A tréfás tegeződes- ből pőriasság, a komolyból durvaság lesz s hova tovább általános jelenség. Ma már aztán ott tartunk, hogy még a címben idézett «szellemes» közbeszólás nyomában is «általános derültség» fakad. Szent Isten, hová csúsztunk, hová zuhantunk le! A kiegyezés utáni parlamentjeink valósággal királyok gyülekezetei vol tak, akárcsak a régi római szenátus. Az akkori országgyűlések Naplói a legfinomabb hangú szellemes olvasmányok. És ma?! Ma ilyen szellemes közbe- ezólások kacagtatják a t. Házat: «Edd meg Benkőt, ha akarod! . . .» Budapest, 1922. január 20. A nemzetgyűlés mai ülését GaálGasz- ton elnök 10 órakor nyitotta meg s rövidesen áttértek az indemnitás vitájára. Az első.szónok Prakatur Tamás. Nemrég tagja a nemzetgyűlésnek s így a pártviszá- lyoktől távol tud lenni. Azt látja, hegy a nemzetgyűlés személyes torzsalkodásban merül ki s igy lassan haladunk a konszolidáció felé. Legjobbnak látná, ha Bethlen belépne a kisgazdapártba, mert hatalmas pártot találna háta mögött. Az a meggyőződése, hogy a miniszterelnököt a túloldalról is sokan követnék. Az indemnitást elfogadja. A tisztviselő kérdésről beszél ezután. Szerinte ezt a kérdést nem lehet megoldani természetbeni ellátással. Adjon a kormány a tisztviselőknek olyan fizetést, amelyből meg tudKeresem a falusi szegényt. Benézek a falvak külső telkeire, — a tanyákra. Sok j iga, jószág, akol, cseládház, cselédnép. Itt ; az urasági, ott a cseléd csorda. Amott épen hízóírölnek. A szalma piros lángja ott ragyog az égbolton, szinte megrettenek a nagy fénytől. Rendre találgatják, — menynyi lesz benne? 120—150 kgr. között mon- j dogatják a hozzáértők. Lesz jócskán zsír, töpörtyű, szalonna, füstölt hús, de van ám még húshoz való is: tiszta fehér liszt. Süthetne belőle a király szakácsa is. Van jó savanyított káposzta és ehhez a sok ennivalóhoz 4 éhes gyermekszáj. Az urasági koszton élő tehén ad tejet, vajat; az aprólék tojást, — mit jól értékesít anyjuk a szomszéd piacon. Drága ugyan a «felső«, de azéri okkal-mőddal kikerül. — Itt, kérem, koldusszegény nincs, mondja a gazda. — Tehát a Láthatatlan Vendégnek itt nem terítenek, — mondom magamban és tovább megyek. Bemegyek a faluba. A faluházának tartok. Ott találom a falu pennáját és a falu fejőt, a bírót. Adj Isten, bíró uram! Keresem a falu szegényét, mondom megilletődött hangon. — Oszt’ mi végett? Talán pénzosztás irányában, vagy szedés irányában tetszett idefáradni ? — Ne kutassa, bíró úr. Kérdem: van-e a faluban szegény? — Má hogy lehet ilyet még mondani. I nak élni. Beszélt a felszabadult területek zilált pénzügyi viszonyairól. Kéri a kormányt, hogy rendeletben szabályozza a pénz árfolyamát s így elkerülhető lesz a tisztességtelen üzérkedés, az uzsoráskodás. Az élelmicikkek ármaximálását helyteleníti. S a laká&kórdéssel foglalkozván kijelenti, hogy a lakásforgalmat szabaddá kell tenni. Szilágyi Lajos hangsúlyozza, hogy félbe kell már egyszer hagyni a gyűlölet és személyeskedés politikáját. Hibáztatja, hogy az 1921. I. te. az államfő hatalmát ős az államfői hatalom korlátozását nem határozta meg kellően. Bírálja a miniszterelnök politikáját, mely csak egy pártra támaszkodik. — A miniszterelnök — mondotta — jobban tenné, ha létrehozná az egységes pártot. (Lapunk zártakor az ülés még tart.) Hát van e olyan falu a világon, ahol szegény ne volna? Még ilyet! Itt vagyok la én. Nagy családom van, 6 hold a földecs- kem, ennyiből kell megélni. — Tudja, nem az olyan fajta szegényt keresem, akinek a 6 holdon kívül van még 3 lova, 2 tehene, 2 anya disznója, szép cserepes háza, jó siller bora, — hanem az Isten szegényét, a falu szegényét. — Hát, uram, olyan csak egy van, azt is eltartja a falu. — De bíró uram, a minap meg azt mondotta, hogy nincs a faluban szegény. — Igaz ! Nincs is*. Mert ha volna, kapnék napszámost összefűrószelni az iskola fáját, már napok óta rimánkodok egynek, oszt’ még se jő . . . — Ugyan miért? Van másutt jobb keresete, a többi szegény bányába, gyárba jár, onnét hozza a cukrot, sőt, bakkancsot. — No, meg rumot — egészítem ki. Látom, látom, hogy itt csak egy igazi szegény van. A többi szegény — csak akkor áz, ha fizetni keli. De azért a vagyon- válíság szépen kitelt, még maradt is a bugyellárisban. Megyek egy másik mátraaljai falucskába. Tőt telepítvóny. Még ma is szívesen povedálnak tótúl. Hajdanában földhözra gadtak voltak. Ma jólétben vannak, a fa ős a. bor felgazdagította a falut. A régi tót tipusú házak barátságos magyar házakká váltak. A régi szegénységet — már csak a szamár hirdeti, de abból, — ahol Falusi szegények. Hol van a Láthatatlan Vendég? Eger, 1922. jan. 20.
