Egri Népujság - napilap 1922/1
1922-01-13 / 10. szám
Ära: hétköznap 2 K, vasár- és ünnepnap 3 K. Eger, 1952. január 13. péntek, XXIX, évf. í 0 sa. «tóöSseíSÉti díjas postai saÉiiitúsasi áas és félévi elflü*f?tést nem fogadnak el. j ¥»i5g«d évre 150 8.. — Egg h6rs 50 K. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: B REZNÄY IMRE. Szerkesztőség i Eger, Licsm Kfaééhivatali Líceumi agomdst Telefon szám 11. Mit gondolnak felőlünk? Eger, 1922. jan. 12. Két hosszú esztendeje már annak, hogy a győztes hatalmak sorsot vetettek Magyarország köntösére. Két hosszú esztendő óta virraszt a magyar reménység a Végeken. Az oláh impérium bocskora tapos végig Erdélyben; cseh dölyf tartja leigázva a Felvidéket. S a jugoszláv elbizakodottság tervezgeti a magyarságot megfojtani készülő korridort, délen. Nyugatmagyarország osztrák fönnhatóság alatt vergődik s a közelmúltban megmutatta, hogy az ökle acél. Le tud sújtani ha kell s fegyverrel is kivívja a függetlenségét. Sopronban és környékén a hazaszeretet kibontotta a magyar zászlót. Zárt sorokban hömpölygőit a nép az urnák felé, mint egy diadalmas hadsereg. Ez a nép, amikor szavazott, katona volt, elővédje volt a honfoglaló csapatoknak, Árpád hadseregének. S ez a hadsereg megvan: ez a hadsereg elő fog bújni a rögek közűi, amikor megzendűl a riadó. A Tátra népe, Erdély magyarsága és a székelység bizalommal tekint a csonkaország felé. Adott jelre vár. Vár krisztusi türelemmel, szívós kitartással és lélegzetét visszafojtva figyeli a rabország szívének dobogását. S ez a csonka ország kétszeresen rab. Rabja a győzőknek, rabja enmaga legyőzetésének. Még mindig a porban fet. rengünk, csak a mának élünk, a jövőre senki sem gondol. A fővárosban a pénz- arisztokrácia lelem árokkal szórja a pénzt addig, mig az államháztartás zsebe üres. Dőzscl, nyakig úszik a pezsgőben s a körutakon munkátlanul csatangolóknak száraz kenyérre sem telik. A parlament napról napra üres, a képviselők nem törődnek az ország bajával, duellumok, lo- vagias ügyek, kakasviadalok mulattatják e szegény ország szomorú népét. A bizottságokban, ahol komoly, tervszerű munka van, harminc-negyven bizottsági tag közül megjelenik — nyolc. Pedig a bizottságok munkája a legfontosabb, mert a bizottságok készítik elő tárgyalásra a javaslatokat. Kótszáztizenkilenc képviselő közül az üléseken alig vesz részt 40. S a fővárosban maga a lakosság sem törődik ezekkel a jelenségekkel. Shymmiz- nek estétől reggelig. S a táncdüh már megfertőzte a politikusokat is. Táncolják a politika Shymmijét, a határozatlanságot, járják a tojás-táncot a programmok- ban és a programmok felett. A nemzetgyűlés a pártklubbokba telte át székhelyét. Mit gondolnak felőlünk azok, akik a Hargita tövében várják a magyar tavasz rügyezósót? akik éjféli órán titokban olvasgatják a magyar klasszikusokat? akiknek mindennapi miatyánkjuk a Himnusz és Budapest felől várják a hajnali derengést ... Nem gondolnak semmit. De szemrehányó tekintetükben föllángol a kérdés: «Mikor fognak a rögek megmozdulni ?• Kötelezővé teszik a gyermekek óvodába való járatását. Sok a menekült óvónő. — Készül a kötelező kisdedóvásrói szóló törvény. Eger, 1922. január 12. Kevesen gondolják el azt, hogy az apró gyermekcsemeték fejlődésére milyen jelentékeny kihatással van az ővőda. A háború alatt, mint minden téren, ezen is sajnálatos visszaesés mutatkozott, oly any- nyira, hogy a közoktatásügyi minisztériumban a legkomolyabban foglalkoznak a kisdedővás kötelezővé tételének gondolatával. Munkatársunknak alkalma volt erről egy illetékes egri tanférfiúval beszélnie, aki a következőket bocsájtotta rendelkezésünkre : — A hazai kisdedővás még olyan helyzetben sincs, mint akármelyik közoktatási intézmény. A kisdedővás nem kötelező és e- zórt csak azok a szülők járatják gyermekei- ketővodába, akik akarják. Az intelligensebb és jobbmódú szülők, például, nem küldik gyermekeiket óvődába, hisz’ az ő gyerAki déli 12 és 1 éra között végigmegy a Szőchenyi-utcán, töpörödött anyókákkal, szomorú arcú anyákkal, göthös öreg emberekkel találkozik. Ételes edényt, kosarat, vagy spárgával megbiztosított «cekker-st visznek nagyóvatosan. Lassan lépkednek a csatákban. A víz beszivárog lyukas cipőikbe ős szörtyögő zajjal beszélget az életről. A népkonyha szegényei ezek a vihar vert alakok; fásúltak, közönbösek. Csap- zotíak, mint az ázott veréb és jámborak, mint a félelem. Csajtos ruhákban járnak. Gondolkozásukat már kikezdte a penész és rozsda lepte be agyukat. A lelkűk a- zonban tiszta és hófehérségüktől ragyognak rongyaik .. . . .. Amikor a harangok 1-re kondúl- tak, becsöngettem az Irgalmas Nővérek zárdájába. A kapu kinyílt. Bámulva néztem körül, mert senki sem állt a kapu mellett. Szelíd arcú fiatal apáca ült a kapualj kis fülkéjében. A kapus-szőror — gondolmekeik vannak legkevésbbé rászorulva arra, hogy jellemfejlődósükre kiható neveltetésben az ővődában részesüljenek. Ugyanígy nem küldheti el gyermekeit a- zonban a munkásosztály som, a gazdanép és a földműves sem, akiknek gyermekeire pedig jótékony hatással volna az óvódai nevelés és felügyelet. — A háború alatt a születések száma is erősen csökkentette a ma óvodába járó gyermekek számát. Az illetékes körök már komolyan fontolóra vették azt a gondolatot, hogy a közeljövőben olyan törvényt alkossanak, mely különösen az 5—6 éves gyermekeknek kötelezővé Írná elő a kisdedóvő látogatását. A gondolat megvalósítása ugyan ma még kezdetleges állapotban van, de a terv keresztülvitele már nem késhet soká. — Csonkamagyarország területére a békeszerződések miatt sok óvónő szorult. Mig 1914 ben mintegy 1500 óvónő működött a régi Nagy-Magyarországon, addig a rövid idővel ezelőtt készített kimutatás szerint, számbavéve az azóta történt kinevezéseket, mintegy 1700 óvónő ' áll Csonkamagyarország rendelkezésére, akik az állami és községi kisdedóvókban munkálkodnak. Az ország területén működő kisdedóvók száma mintegy kilenc- száz, amelyekben hozzávetőlegesen ösz- szesen 45.000 kisgyermek nyer lelki goni dozást ős irányítást. tam s legott megláttam a kis fogantyút melynek segítségével az apáca kinyitotta az ajtót. Zavarban voltam, mert világi ember létemre nem tudtam, hogyan köszönjek. S az apáca komoly nyugalma, szigorú tekintete csak fokozta elfogúltságomat. Azt hiszem, hogy úgy köszöntem: «Kezét csókolom«. Tán nem haragudott meg érte. S az öreg boltozatok alatt olyan halványan csengett a szó, mint a kápolnákban. — A szegények ebédjét itt osztják ki? — kérdeztem meglehetősen bátortalanúl. Az apáca bólintott. Olyan volt a feje, mint hófehér nyári pillangó. Lesütött szemekkel beszólt velem. — De azt hiszem, már elkésett — szólt az apáca. — Már csak egy páran vannak. Jöjjön, majd az ebédosztáshoz vezetem. Lábűjjhegyen követtem, mert ő is zajtalanul járt. Bizarran muzsikálnak ott a hangok, ahol a csönd rejtőzködik. S féltem a nesztől, nehogy megbontsa a templomi nyugalmat. Öreg boltozatok alatt. A szegények ebédje. - A mindennapi kenyér - Aki ételt-italt adott... Eger, 1922. jan. 12.
