Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-03-20 / 18. szám
moruságának okául az egri közönség részvétlenségét kiáltsák ki. Az egri közönség jobban megfelelt kötelességének, sőt ennél még többet is tett — mint az eget4||Hdet Ígérő színigazgató. A jövőben persze a téli társulatok sorsa egy pár esztendőre ismét el van temetve, de arra az esetre, ha pár év múlva újra feléledne, ne felejtsük el ez idei skandalumokat s különösen a városi-tanács jól jegyezze fel a fentiekből levonandó azt a tanúlságot, hogy az engedélyeket csak teljesen hitelképes és megbízható igazgatóknak adja s ha ilyen nem jelentkezik, hát inkább ne jöjjön senki, mint a város renoméját rontó deficzitben úszó direktor! S végül azokhoz is van szavunk, a kik az igazgatói engedélyt adják odafönn abban a színészed kormánytanácsban. Ha majd a szinészdirektorok arról fognak panaszkodni, hogy a vidéken csekély és deruált a színészet tekintélye, hát mondják meg nekik, hogy ennek senki más, mint maguk a direktor urak az okai. De mégsem egészen! A kormánytanács is jó részt hozzájárul ehhez azzal, hogy igazgatói engedélyt ad azoknak, a kik ilyennagy üzleti vállalatba kellőtökével nem rendelkeznek. Ezek a vidéki színészet mizériáinak és slendriánizmusának okai. Márczius 15-dike a vidéken, — Saját tudósitóinktól. — A szabadság születésének nagy emléknapját nem csak Eger, hanem a vidék hazafias közönsége is méltókép ülte meg. A megye legkülönbözőbb pontjairól kaptunk túdósitásokat márczius 15-ének megünnepléséről; csakhogy e tudósítások majdnem mindegyike jelzi, hogy az öröm, a lelkesedés korántsem volt olyan igazi, oly kitörő mint máskor, mint az előző években. Az „éljen!“ kiáltás, mely máskor szűnni nem akaró riadalomként harsogott a langyos tavaszi szellőben és fel-lei a magasba, egész az egekig hatolt, most csak félve, alig hallhatón csúszott ki a remegő ajkak közül, mert ki biztosíthatta volna a kiáltozót arról, hogy a következő perczben nem kell-e már sírnia, gyászolnia azért, kinek eddig csak éltetéséhez szokott ... Kossuth Lajosért, a máreziusi napok nagy legendái alakjáért?. . . . Mint futótűz terjedt el a liir az országban, Kossuth Lajos haláláról. Az ajkakon elnémult az „éljen“ kiáltás, a lelkesedés szent tüze jéggé fagyott a honfiszivekben s az emberek aggódva kérdezgették egymástól: vájjon igaz lehet-e ez a lesújtó hir ? Szerencsére nem volt igaz. Az utána érkező megnyugtató hírek eloszlatták a telkekre iilö fájdalmas gyászt, az elfojtott lelkesedés újra kitört s talán nagyobb, talán szebb és impozánsabb is volt ez a lelkesedés, mint a milyen a gyászliirek érkezése előtt volt! . . . Az ünnepségek lefolyásáról tudósítóink jelentései a következőleg számolnak be: * Hatvan, márcz. 16. Ez évben a máreziusi nagy ünnep örömét kimondhatatlanéi fájdalmassá tette a délelőtt folyamán városunkban elterjedt azon megdöbbentő hir, hogy a turini remete, Kossuth Lajos hajnali 4 órakor meghalt. Szinte látni lehetett a fájdalmat, a gyászt a járók-keli'.k arczán, mit o rettentő hir okozott. Délután 5 órakor azonban megjöttek a czáíolatok s igy még is meg lehetett tartani a nagy idők legnagyobb napjának emlékünnepet a templom előtti nagy téren. Az ünnepély végeztcv“! a közönség kizarándokolt a vasút melletti honvéd- sirhoz, hol a dalárda elénekelte »Himnuszt, mely után Lengyel Imre segédlelkész egy egy remek szónoklatot tartott. * Gyöngyös, márcz. 16. ■Gyöngyös város mint mindig, úgy oz évbon is lélekemelő ünnonélyt rendezett a szabadság ébredésének évfordulóján, bár az ünnepély program injának minden pontján s a közönség egész magatartásán meglátszott az a nyomott hangulat, mely Kossuth Lajos aggasztó betegsége miatt szállta meg az idegeket. Már kora délután csoportosult a közönség a szépen fellobogózott városház előtti téren melyet a gyöngyösi önkéntes tűzoltó testület kordonja zárt körül. A kordonon belül a honvéd egylet tagjai, a dalárdák, testületek foglaltak helyet. Az ünnepélyt, a főegyházi énekkar nyitotta meg a „Talpra Magyar“-ral, amely után Taposy Márton mondott szépen átgondolt ünnepi beszédet. Ezután a református énekkar énekelte el a „Kossuth dal“-t, melyet a jelenlevő ünneplő közönség általános tetszéssel fogadott. Bánkorsós József lépett ezután az erkélyre és szavalta a „Magyarok Istene“ czimii lendületes költeményt, melynek végeztével a Katii. Legényegylet dalárdája zenditett rá a „Kitárom reszkető karom“ czimü szép énekre. Ennek végeztével a közönség a temetőbe indult. Itta vértanú feldíszített sírjánál a tűzoltóság ismét kordont vont és a Kath. Legény- egylet dalárdája meg nyitotta az ünnepséget „Élj őseink hazája“ czimü szépen előadott énekével. Ezután C s e r n y Ernő szt.-ferenezrendi tanár tartott szónoklatot, mely után ismét ének, majd Rezutsek János érzelem teljes szavalata következett. Ekkor megeredt az eső és elmosta a valóban szép és lélekemelő ünnepélyt. Este a színházban díszelőadás volt, melylyet bankett követett. * Pásztó, márcz. 16. Mint minden évben, úgy az idén is kegyelettel ünnepelték meg a pásztói derék polgárok nemzetünk újjá ébredésének évfordulóját. Ugyanis reggel 8 órakor a helybeli összes egyletek, nevezetesen az ipartestület, díszes zászlója, alatt, az önkéntes tűzoltó egylet, a polgári kör szintén zászlója alatt, melyet egy 48-as honvéd vitt magyar ruhában s Kossuth kalpaggal a tején, a temetkezési egyletek tagjai, a róm. kath. tanító testület és igen szép számú közönség jelent meg a Szent-Lőrincz templomban hálaadó istentiszteletre. Este a Pásztói-kör termében társas vacsora rendeltetett, melyet megelőzőleg Weiner József mint a körnek elnöke egy talpra esett s minden tekintetben sikerült felolvasással nyitott meg 1848. márczius 15-ének jelentőségéről szólva. Utálnia Demecs József igen szép akezen- tussal s lelkesedéssel szavalta el a Talpra Magyart. A tapsokkal s tetszéssel fogadott felolvasás és szavallat után a vacsora elköltéséhez fogott az egybegyült közönség mely alatt többen igen szép beszédeket mondottak: nevezetesen S i r a k y István Kossuth Lajosra, gróf Kreith Gyula a hazaszeretetre, éltetve annak mielőbbi függetlenségét, Demecs József pedig az agg honvédekre. A társaság a legjobb hangulatban a késő éjjeli órákig maradt együtt. =)« Heves, márcz 16. A hevesi polgári olvasókör is szépen megünnepelte márczius 15-ét ; de ez az idei ünnep sokban különbözött a má s évek lelkes, tűzzel, lelkesedéssel teli márczius 15-ikí ünnepségétől. Hiányzott belőle a jókedv, az osztatlan „hisz ez is alamizsna . . . áldjon meg az Ur Isten ezért.“ És abban a pillanatban éreztem, hogy én is kaptam ajándékot e barátomtól. 3. A kutya. Ketten vagyunk szobámban; kutyám és magam. Kint dühöngött a hatalmas zivatar. A kutya előttem áll és egyenesen a sze membe néz. Én hasonlókép cselekedtem. Mintha mondani akarna valamit. Ő néma, nincs szava, magamagát sem érti, de én értem őt. Én felfogtam, hogy e pillanatban mind a ketten egyformát gondolunk, hogy közöttünk nincs semmi különbség. Hasonlók vagyunk, mind a kettőnkben ég ugyanazon lángocska. Ránk repül a halál, megérint hideg liosz- szukás szárnyával ... És vége. Vájjon kitudná ezután megmondani a bennünk égő lángocskák közötti bülömbséget.? Nem! E tekinteteket nem váltják egymással állat és ember: Ez két egyformáju szempár, mely egymásra , volt szegezve. És mindakét párban az emberében és állatéban félénken simul egymáshoz egy és ugyanazon élet. 4. Versenytárs. Volt nékem egy versenytársam, de sem a foglalkozásban, sem a szolgálat vagy szerelemben, hanem meggyőződéseink minden tekintetben ellenkeztek egymással és valahányszor összejöttünk végnélküli heves szőviták fejlődtek közöttünk. Vitatkoztunk mindenről: a tudományról, vallásról, művészetről, a földi és a jövendő — de különösen a jövendő életről. Ő vallásos és a mellett a rajongásig lelkesült. émber volt. Egyszer azt mondá; „Te mindent kinevetsz; do jegyezd meg magadnak jól, hogy ha én megelőzlek a halálban, fel foglak keresni a más világról. Majd meglátom, vájjon nevetni fogsz e akkor is!“ És valóban ö halt meg előbb; még fiatal volt. Lefolyt azóta már az évek hosszú sora és én megfeledkeztem fogadásáról, rémitgetéséröl. Történt, hogy egyszer éjjel ágyamban feküdtem és nem tudtam . . azaz hogy tulajdonképen nem akartam elaludni . . . Szobámban sem világosság, sem teljes sötétség^ bámészkodtam a szürkés félhomályba. És egyszerre csak úgy tetszett, mintha szobám két ablaka közötti közben ott állana az én versenytársam, lassan, némán bólingatva fejével. Nem ijedtem meg, sőt még el sem csodálkoztam ; kissé felemelkedtem, rákönyököltem vánkosomra és kezdtem még szorgosabban szemlélni e váratlan megjenést. És ö folyvást bólintgatott fejével. „Nos? — kérdém végre, megtörve a kínos csendet. „Vájjon diadalt ülsz vagy siratsz ? Intés vagy feddés volna-e ez ? Avagy talán azt akarod tudtomra hozni, hogy nem volt igazad ? Vagy egyikünK sem járt. a valódiság ösvényén ? Mit tapasztaltál? Pokoli kinokat-e ? Avagy talán az éden nyönyöreit ? Csak egy szót mondj!“ De versenytársam egy hangot sem adott, csak szomorúan és alázatosan, mint elébb, bólintgatott fejével felülről lefelé. És én erre nevétésre fakadtam — ő pedig eltűnt. 5. É 1 e t s z a b á 1 y. „Ha le alázni és megharagitani akarod ellenfeled* t“ — igy beszélt hozzám egy vén róka — akkor vesd szemére ugyanazon hibákat és hiányokat, amelyeket önönmagadon érzesz Adj kifejezést rosszalásodnak és fedd meg öt. Mert : „Először — ez rá fog vezetni másokat, hogy azthigyjék, hogy te ment vagy e hibáktól. „Másodszor — ez a rosszalás lehet egész őszinte, a maga helyén. Hasznot húzhatsz önön természeted feddésével.“ „Ha pl. renegátus vagy — vesd ellenfeled szemére, hogy nincs elvi szilárdsága.“ Ha szolgalelkü vagy — mond meg neki feddőleg, hogy ő rabszolga .... rabszolgája a czivilizácziónak, Euiópának, szoczializmusnak. — „Végtére tán azt is mondhatnám neki, hogy ő rabszolga ... rabszolgalelküség nélkül ?“ „Igen, azt is megteheted!“ — tette hozzá a vén róka. M 8.
