Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-03-21 / 19. szám
4 szegett, csak én ültem némán a helyemen és gyulladtam fetoni lángra a diva iránt. Ez a fetoni láng pedig mi más lett volna, mint a szerelem! Menten filozofálni kezdtem. A ki másnak nem tetszik, — gondolám — neki sem tetszik más. Ez tiszta logika. Mivel pedig „őu e helyen egyedül csak nekem tetszik, bizonyára én is csak egyedül fogok neki tetszeni. Ez még tisztább logika, melyet szintén én gondoltam ki. De hogy ezen szépen kigondolt logikáim azonosak-e az ő logikáival is, és egyátalán el fogja e fogadni és viszonozni az én lángoló szerelmemet: erre már nem találtam logikát. Hanem hát nem azért voltam ti- zennyolcz éves és hozzá még diák, hogy üres tépelődésekkel töltsem el a drága időt. Volt tizenhárom forintom, (ominózus szám!) — melyet igaz, hogy az apám a kosztpénzem kifizetésére küldött: de egyelőre még is az enyém volt — s ezt a tizenhárom forintot épen elegendőnek tartottam egy virágcsokorra, mely virágcsokor megnyitni lesz hivatva számomra az aranyos kis diva szivecskéjét. És a mint mondám, úgy is lett. Rohantam azonnal a virágárushoz; de mit tesz ez a szerelmes szívnek? Rengeteg csszeütődás, tyuk- szemre-taposás és kedélyes oldalba lökések árán (a járókelók tyúkszemei és oldalai mindig utjokat állják a sietőknek!) megérkeztem végre a kertészhez, a ki épen akkor készített el egy szép kamélia-csokrot. Ezt megvettem tiz forintért. Fogtam egy névjegyet s ráírtam ékes szarkaláb betűkkel, (tudvalevőleg ez most a legsikkesebb Írásmód!) hogy: Nagysád! Aranyos czukorfalat! Fülig szerelmes vagyok önbe, sőt még a fülön túl is néhány ezen fim éterrel. Mondja, Írja meg, kérem, mikor láthatnám csak úgy .... négyszem között ? — Reggel jelentkezik s válaszért imádója stb. Ezt a névjegyet azután elrejtettem szép ügyesen a kaméliáit közé és rohantam ismét vissza az arénába. Épen az ötödik felvonás járta akkor, de az én szivem dívájának már nem volt több jelenése. Ez ugyan belehangolt egy kissé, de meg nem tört. Fogtam a csokrot, meg tár- czámból egy forintot s átnyújtottam azt a bejáratnál őgyelgő szinlaposztónak. — Nekem adja? — kérdé kifogástalan mosolygással. — Dehogy önnek. Annak a szép, ezukros kis dívának, a ki a Tarara bum diét ... — Értem. És a forint? — Az öné. — Köszönöm. Másnap reggel vágygyal, reménységgel tel' szívvel indultam az aréna felé. A szinlap kihordót kerestem, hogy megtudjam tőle szivem legújabb bálványának üzenetét. Őt ugyan nem találtam ott, de találtam helyette mást; egy vén, töpörödött, ránezos- arczu anyókát. — Jó reggelt kívánok, ifiuram, — köszöntött nyájasan az öreg. — Nem venné meg tőlem ezt a szép virágcsokrot? Még egészen friss és ... . olcsón od’adnám . . . Őnkénytelenül is rápillantottam a kínált csokorra és .... uram bocsa’ .... majd hogy kővé nem meresztett a meglepetés: — tulajdon, tegnap vásárolt tiz forintos kamélia csokromra ismertem benne; még a névjegyem is ott volt azon mód, a hogyan beléhelyeztem. — Hogyan került önhöz ez a csokor ? — dadogtam vonagló ajkakkal. — Vettem ifiuracskám, vettem, éppen most; 60 krajezár volt az ára . . . — És kitói vette ? — Attól a csúnya, rekedthangu komédiás asszonytól, tudja, a ki tpgnap a Tarara bum csuhajt vagy mit, olyan csúnyául énekelte .. . ... Az egész világ forgott velem; agyam zúgott s kétségbeesve futottam haza elsiratni bolog ábrándvilágomat, melynek romjai közé harmadik szerelmem eltemetkezett. * * * Negyedik szerelmemet Baross zónája ütötte nyélbe. ügy történt a dolog, hogy egy szép reggelen kéjutazásra szántam el magamat s megváltva a jegyet Egertől Makiárig, a 4522-es számú kupéba telepedtem. Ez utazás azonban nem arról volt nevezetes, hogy a kupé száma 4522 volt, hanem arról, hogy benne kívülem egy hölgy is ült, a ki oly szép, oly bájos, oly kecses, oly ennivaló stb. volt, hogy az én szerelemviselt szivem negyedszer is ki virágzott láttára Siettem is azonnal a bemutatkozással. — Nagysád, én Csupasziv Márton vagyok. — Örvendek. — Jelenleg kéjutazó .... — Ennek is örvendek. — Most tettem le az érettségit.. . — Ennek meg hihetőleg az édes atyja örvend. Elhallgattunk. — És hová utazik nagysád ? — vevém fel újból a szót később. — Haza, Makiárra. — Oh, mily isteni . . . — Micsoda ? — Az, hogy épen én is ... . Éles fütty kívülről, a vonat lassítja futását; Makiárhoz közeledtünk. — Mit talál ön isteninek, Csupasziv ur ? — Oh nagysád, drága, imádott hölgy . . . — Nos? — Azon édes perczeket, miket a kegyed körében tölthettem el. Ezek életemnek legboldogabb időszakát képezik. — ügy ? — kaczagá gerle hangon a hölgy. — Ah, igen ... és most kimondhatatlan bánat fogná el szivemet, ha kegyedtől elkellene válnom .... Oh, bár örökre enyémnek mondhatnám ! . . . . A vonat megállt. — Makiár egy perez! — hallatszott kívülről a kalauz érczes hangja — Nagysád! . .. egy szót., . csak egy biztató szót s én az egész életen végig kisérem. — Köszönöm; de a férjem már itt van s vár reám a perronon .... — Mit, önnek férje van? . .. Oh, én szamár! A’ Dieu negyedik szerelem!.. . * * * Szivem ötödik szerelmének hóditó angyalát Gyöngyösön, egy hangverseny alkalmával pillantottam meg Szerencse, hogy szárnyait otthon feledé, mert különben még az is elröpült volna előlem idő előtt. Gyönyörű szép szőke teremtés volt a lelkem és szeme kék, mely oly sötét volt, mint a rejtély s szelíd mint azédelgés. (Ezt a frázist nem én fundáltam ki, úgy puskáztam Ponson valamelyik regényéből) Hanem azért ennek a szép szőke angyalnak a nevét még a mai nap sem tudom. Különben minek is a név? Hát az a szép esti csillag csak azért ragyog odafönn az égen, mert a tudósok Vénusznak keresztelték ? ... De nem filozofálok, elég az hozzá, hogy boldog voltam (pedig oly sokan voltunk a teremben, hogy még ásítani is csak kottából lehetett.) A hangverseny eltartott éjfélig, az én boldogságom még tovább, egész a tündér lakásáig, mert én hazáig kisértem „őt,“ persze csak illő 60 lépésnyi távolságból. Hogy dobogott a szivem, mikor ő a ka- punyiláson besurrant, mily édes volt látnom a meggyujtott lámpa világ álszürödő fényét a lezárt ablakfüggönyökön s a rajtuk átvonuló édes, imbolygó árnyat, mely aZ „Övé“ volt s mely az „ő“ termetét rajzolá elém .... Egész éjjel nem tudtam aludni. Másnap elhatároztam, hogy levelet irok „hozzá“, melyben ki fogom önteni szivem forró, perzselő szerelmét. El is rontottam vagy húsz árkus papirost, (ennek persze Rigler J. Ede örült legjobban) de azért a levél csak nem tudott megszületni. Végre is úgy segítettem magamon, hogy Montepin de Xavért hívtam segitségiil. Elővettem „Vicomte Raphael“ czimü regényét s abból szószerint kiírtam a következő leve et : „Eliza! Imádlak s enyémnek kell lenned akaratod ellnére is; ha e földön mm egyesül hetünk, egyesülünk a más világon. A sírig s azon túl a tied: Raphael.“ Engem nem hívnak ugyan Raphaelnek s valószínűleg a hölgyet sem Elizának, de hát igy irta ezt meg Montepin, következéskép nekem is igy kellett azt megírnom.) A levelet azután elküldöttem egy szemfüles hordár suhanczczal. A szemfüles hordár- suhancz el is vitte, de meg is hozta rá nyomban a választ. Úgy remegtem, midőn megláttam azt a piezi, drága kis levélkét! Hogy is ne, egy levél „tőle“, az angyaltól! .. .. Pedig higyjék el, nem igen volt érdemes érte remegni. Tartalma ez volt: „Raphael! Ne halj meg, legalább addig ne, inig át nem olvasod egészen a regényt, melyet én már átolvastam, de te, úgy látszik, még csak most kezded Ha tovább olvasod, okvetlenül rá j ősz. hogy Eliza nem lehet a tied, mert a 356-ik lapon Brison neje lesz. — Kérlek, jöjj el holnap a lakodalmamra. Eliza.“ .... Gondolhatják, hogy nem mentem el. * * * Hatodik szerelmem ... de nem mondom tovább. Minek? A ki ezt az ötöt elolvasta, könnyen elképzelheti a hatodikat is. És most szívesen letenném a tollat, ha véletlenül boldogult Szvorényi „Ékesszó- lástanába n“ azt nem olvastam volna, hogy minden költői műnek egy méla akkor- dal kell végződnie. Minthogy pedig én e munkámat valóságos költői műnek tartom, álljon itt befejezésül az, hogy Latymási Gábor becsületes csizmadia mester az inasát tegnap alapo san pofon verte. Igaz, hogy semmi köze sincs Latymási Gábor uramnak az én szerelmeimhez, valamint az én szerelmeimnek nincs semmi köze Latymási úrhoz, de az általa osztogatott pofonok csattanása — azt hiszem fölér — egy méla akkorddal s igy az meg togja szorezni munkámnak is a kívánt hatást. Janusz. mw A fénykép. (Angol beszély.) I. Alig volt talán egész Londonban kényelmesebb társalgó és pipázó szoba, mint a Maynard Eduárd festő barátunké. Művészetével ugyan már rég felhagyott Ede s hosrzu ideig kóbor lovagként ögyelgett Spanyol- és Francziaországban, hol mint az ódonságok kereskedéseinek hü látogatója, sok régi képet, edényt, fegyvert s egyéb régiségeket vásárolt össze. így aztán saját ízlése szerint berendezett bizalmas szobácskájának is különös kinézésűnek kellett lennie. A padlózat és a menyezet aranyos eresztékekkel volt kirakva, ennek megfelelő volt a kárpitos és asztalos munka; a kandalló párkányát tölgykeretbe foglalt ódon tükör díszítette ; a szoba egyik oldalát különféle ritkaságu gyűjteményekkel megtöltött szekrény foglalta el ; a másik falnál a kőnyvpolezok voltak elhelyezve; mig az üresen álló falakat régibb és újabb művé
