Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-03-21 / 19. szám

5

szék nagyrészint eredeti olaj- és viz festményei, vagy vázlatai fedték. Az ablakok üvegfestményei mögött a Regent-Street hosszan nyúló ház-sorai tűntek fel homályos világításban, csak a kocsik zörgése s a járókelők léptei emlékezteitek az emberektől hemzsegő Londonra, midőn egy-egy délutáni órácskát itt elcsevegtünk.

Veröfényes nyári nap volt, midőn Ede barátomat ismét meglátogattam; mint rendesen, most sem találtam otthon, de a számomra hagyott levél arra hivott fel, hogy várjam meg, nemsokára haza fog térni. A várakozás unalommal járván, ezt elűzendő, szivarra gyújtottam s az asztalon levő fénykép-albumok egyikét kezdtem lapozgatni. Látogató-jegy alakú arczképgyüjtemény volt ez. Ede ezen kisded képek iránt nagy előszeretettel viseltetett s ha valami érdekes vagy szép arczkép kötötte le figyelmét, mindjárt igyekezett azt megszerezni. Több régi ismerős képre találtam : elegáns hölgyeket, lovagló- vagy sétaöltfzetekben, s színházi vagy estélyi divatos hajdiszekkel. Csakhamar az album végére fordítottam, hátha ott valami újdonságot fedeznék fel.

Az utóbi képnél csakugyan el kellett bámulnom; a könyvvel az ablakhoz léptem, hogy a fényképet pontosabban s hosszasabban szemlélhessem meg mint a többit. Hol közelebb, hol messzebb tartottam, hogy a különös szép arczot kellő világításban nézzem meg. Egész elragadtatással csüngött tekintetem a fekete fürtös fejen, a tiszta klasszikus szép arczon, az édes-nyájas tekinteten, a beszédre nyíló gyönge ajkakon s a kerek kis álion, mely a legszebb junóí nyak folytatását képezte.

Az elragadtatás csakhamar szenvedélylyé vált nálam, úgy, hogy belészerettem a képbe, — s igy az ismeretlen eredetibe. Ki lehet ez a hölgy ?

— kérdeztem mindjárt magamtól s kivettem a képet az albumból, hogy legalább a fényképész nevét megtudjam, de a két hátulja csak tiszta lapot mutatott és semmi tájékozó jelt nem tartalmazott. — Ugyan hol vette Ede ? — kérdeztem tovább. Vájjon vette vagy kapta-e, sa hölgy ugyan férjnél van-e már ? . . .

— Mily sokáig várat most ez az Ede magára, — mondám türelmetlenül fel s alá járva a szobában, majd kinyitottam az ablakot s néztem az emberektől hemzsegő utczát, mig végre hallottam az ismerős lépteket és siettem barátom elé.

— Aha! itt vagy, megvártál ? Isten hozott!

— köszöntött, a mint belépett.

— Ede! kiálték elébe, a helyett, hogy köszöntését viszonoztam volna, — mondd csak, ki nek a fényképe ez ?

— Hogyan? — mondá, mialatt nyugodlan pipáját tölteni sietett, — micsoda felindulásban talállak ?

— Valóban fel vagyok indulva — feleltem

— s addig nem is leszek nyugodt, mig nem mondod : ki e hölgy ?

— Lássuk na, — mondá és elkapva tőlem a képet, úgy tett, mintha komolyan gondolkoznék ;

— hát bizony mit tudom én, lehet hogy a chinai császárné, vagy talán udvarhölgyeinek egyike, hiszen nekem ilyen képeim is vannak.

— Ne tréfálj barátom, viszonzám bosz- szusan,; — én érdeklődöm e kép iránt; tehát röviden: hol vetted a képet? s világosíts fel e nőt illető egyéb körülményekről.

— Ép oly kevéssé ismerem őt, mint az öt illető körülményeket. A képet a külváros valamelyik fénykép-kirakatában fedeztem fel, megtetszett nekem s megvettem.

Keserűen csalódva, ültem le. Csak annyit tudnék hát legalább, hogy e kép élő eredetije férjes nö-e már ? E bizonytalanság kínzó érzésekkel töltött el.

— Talán csak nem bolondultál komolyan a leánykába ? Hisz nem lehet tudni, ki lehet, ur- hölgy-e, varrónö-e, kávéházi pénztárnoknö, vagy czukrászleány-e ?

Mindegy akármi, csak tudnám, hogy : ki. Nem tehetek róla, de érdeklődöm iránta. Arra talán mégis emlékszel, hol vetted a fényképet ?

— Komolyan mondom, nem emlékszem visz- sza pontosan. Ha nem csalódom, talán a Westbo- urne-liget közelében.

— Add nekem a képet.

— Szivesen, de vedd jó tanácsomat is, Frank: dobd tüzbe a fényképet.

— Köszönöm, de tanácsodat nem követem, — mondám felindulva s a fényképet tárczámba tettem. Most Isten veled, holnap viszontlátjuk egymást!

— Nos, hát hova sietsz ?

— Egy körutat teszek a Westbourne-liget- ben és környékén.

— Csak menj, bohó! — kiáltott tréfásan utánam, mialatt elsiettem.

II.

A Westbourne-liget korántsem felel meg nevének, mert csupán jelentéktelen erdöcske, nehány fasorral, de temérdek bolttal és áruhelyiségekkel, úgy hogy egész kis Régent utczát képez. Kedvencz gyülöhelye ez különösen ezen városrész női lakosainak. Itt főleg részvényárusok, nyugalmazott indiai tisztek s legnagyobb számban izraeliták laknak, kik családjaikkal szép délutánokon rendesen össze gyűlnek itt.

De lehet látni a köröndben Judirból hozott dadákat és pesztonkákat, számos gyermekekkel; rokkant harczfiakat boglyos ficzkók állal tolt gyalogkocsikban ; a szemérmes kisasszonykákat ott keresik fel az idegen házalók hamis ékszereikkel ; amott egy-egy lelkész jár tiszteletreméltó méltósággal a jámbor hívők sorai közt, mig a vendéglő terraszán ülök színházi látcsövekkel szemlélik a járókelőket, nyájasan köszöntve egy-egy ismerőst. Majd valamelyik nevelőintézet növendékei vonulnak el komoly, merev tartással, de kiváncsi tekinteteik s óhajtva suhannak el a Kirakatok kalapjain, nyakkendőin, bodrain, karpereczein és fülfüggőin; azonban a kísérő tanítónők pedáns szigora miatt egy pillanatra sem lehet megállniok. A járdát a folytonosan fel s alá hullámzó hölgyek uszályai seprik s annyi nép őgyeleg itt, hogy az ember a belváros egyik utczáján képzeli magát.

Barátom lakásáról egyenesen ide jöttem ; bérkocsin jöttem ki, minden alkalmas pillanatban szemlélve a fényképet, melyet mindegyre szebbnek, tökéletesebbnek találtam. Olykor futólagosán szemrehányást tettem magamnak balgaságomért s nevetséges igyekezetemért, de megint csak azzal vigasztaltam magamat, hogy előttem még bölcsebb emberek is követtek el már sokkal bo’ondabb dolgokat a szerelem ereje által elragadtatva; azért is folytattam tovább regényes felfedezési utamat.

Czélomínal, szándékommal öntudatosan tisztában voltam, de a kivitelt illetőleg még nem volt megállapodásom. Több fényképészi műterem volt itt, de mivelhogy Maynard Eduárd barátom határozott útbaigazítást nem adott, vagy vaktában kellett valamelyikbe benyitnom^ hogy a fényképről felvilágosítást szerezzek, vagy mindegyiket sorba járnom.

Neki bátorodtam végre s megkezdtem kör- utamat műteremből műterembe, de mindenünnen, sokszor nem a legfinomabb modorral, utasittattam el Egy helyen sokáig kelle várakoznom, más helyen azt adták értésemre, hogy szolid üzlet nem fog fényképet kiadni a nélkül, hogy hátlapján a czég neve lenyomva nem volna. Olyat is kellett hallanom vagy két helyen, hogy jobb munkát tudnak készíteni, mint az általam felmutatott kép. No, ez már felingerelte egész büszkeségemet; szégyellem, hogy az általam imádott képet oly profán szavakkal illetik; fel is hagytam egy időre fürké- szésemmel, s feltettem magamban, hogy közben inkább barátomat sürgetem némi közelebbi utasításomért ; hátha rábeszélhetném, hogy jöjjön el velem maga a Westbourne külvárosba, hátha ott jobban vissza fog emlékezni a helyiségre, hol a képet szerzetté.

Másnap pontosan beállítottam Edéhez, de nem a legjobb hangulatban találtam, úgy hogy semmi további ismertetést nem tudtam tőle kicsalni azonfelül, mint hogy ő egykor a parkba kocsizott, ott egy boltban szivart vett s a szivar- tőzsde mellett lett figyelmessé a fényképre, melyet meg is vásárolt s kocsira ült ismét, a nélkül, hogy most már határozottan meg tudná mondani a helyiséget. Beszélgetésünket most is azzal végezte, hogy engemet balga cselekedetemért jól kigunyolt.

Megújult reménynyel keltem ismét fáradságos felfedezési utamra, de minél biztosabban hittem ezélomhoz közeledni, annál fájdalmasabban gondoltam a lehetőségre, hogy egy nálam szerencsésebb már megelőzhetett s rég örül imádott ismeretlen szépem bírásának, hogy az talán épen abban a pillanatban csókkal csügg az eleven, mézes ajkakon, mig epedö szemem csak élettelen képet szemlélhet. Az irigység és féltékenység ily gyötrő képzeleteitől ösztönöztetve, megkettöztettem lépéseimet s igyekeztem minden aggodalmon tultenni magamat. Nem féltem többé attól, hogy e vagy ama hiúságában megsértett művész, barátságtalanul, gúnynyal vagy megvetéssel fog eluta- tasitani. Stoikus nyugalommal daczoltam még az érzékenyebb sértésekkel, is.

Rémülten vettem azonban észre, hogy fényképem a sok (néha kíméletlen) fogdosás következtében nagyon kezd veszteni tisztaságából s eredetiségéből, miért is elhatároztam róla nagyobb méretű s lehetőleg színezett másolatot készíttetni. Ily czélból beléptem egy elismert fényképész műtermébe.

— Nagyobbitott másolatot kíván ön ? — kérdé a fényképész, miután a képet sokáig figyelmesen szemlélte. Azonnal megkaphatja, uram. Nemde ön már előre megrendelte azt ?

— Nem, — felelém elbámulva — most akarom megrendelni.

— Jól van, uram; azonnal mutatok valamit, legyen szives velem jönni.

A mellékszobába vezetett, hol meglepetésemre a fénykép nagyobbitott másolatát találtam a felső polczon ; mintegy elbüvölten állottam meg a festmény előtt.

— Meg van, a mit oly régóta hiába keresek ; ki ez? — kérdem türelmetlenül.

— Kicsoda ? — válaszolt a művész s szinte kérdöleg tekintett reám. Hát nagyobbitott mása az ön kezében levő fényképnek. Színezett festményben.

— Tudom, tudom, — mondám zavartan s beláttam, hogy némi elövigyázattal kell fellépnem. Én a megrendelést a hölgy egy barátjának megbízása folytán teszem, mig a hölgy neve előttem ismeretlen.

A művész ismét bizalmatlan tekintettel nézett reám; majd a megrendelési napló után kapott s mig azt lapozta, mondá:

— Tessék megbízatását könnyebben meghatározni s a nevet könnyebben fel fogom találni.

Egyebet nem mondhattam, minthogy a festő- támlán álló képhez egészen hasonlót akarok megrendelni, azon ürügy hozzácsatolásával, hogy ez meglepetés akar lenni, miért is óhajtanám titokban tartani az egész dolgot. Kivált hogy az első megrendelő ne tudna arról semmit

— Mindjárt, jó uram, —'mondá a művész nyájasabban, miután meglátta a foglalóul elébe csúsztatott bankjegyet. íme itt van: »Miss Vane, Worcester negyed, Hydepark, 28.«

Szivem hangosan feldobbant, a vér arezomba tódult, mig szemeim -majd elnyelték a mutatott nevet. Tehát kisasszony s talán még szabad, — gondolám s uj reménysugár éledt bennem. Felindulásomat igyekeztem eltitkolni s színlelt közönynyel kérdém: A hölgy nemde maga rendelte meg a készen levő képet?

— Igen, maga, — lön az előzékeny felelet. Azt hittem, ön tud róla.

Gondolkozva távoztam, jól emlékezetembe vésve az adott nevet és siettem barátom lakására.

III.

Ede támlás székében ült, egy üveg sherry s egy korsó seltersi viz mellett, hosszuszárú pipájából dohányozva.

— Ahá, itt jön a fénykép-imádó, nos hát mennyire vagyunk ?

— Valahára megtudtam nevét és lakását, — viszonzám diadalmasan.

— Valóban? — mondá rendithetlen nyugalommal. Foglalj helyet, vágy pipát, lakomázz velem s örülj szerencsédnek.

— Kiállhatlan ember, még csak nem is azon kezdi: hogy kicsoda hát ?

— Hisz elragadtatásodnál csak türelmességed nagyobb; egyébiránt hát csak kezdd el, csevegj, én behunyom szemeimet, úgy hallgatlak.

Javithatlan 1 Tehát miss Vanenak hívják, a Worcester-negyedben, a Hydeparkon lakik.

— Talán valami vén kisasszony ?

— Legyen ha úgy akarod s ha a kép után nem tudsz máskép ítélni.

— Hát aztán mihez fogsz most kezdeni ? A Vane család ép oly ismeretlen előtted, mint én előttem s oly távol van tőled, mint tőlem. Elégedj meg hát a névvel, a többiről mondj le s add ide a dohányszelenczét.

— Mihez fogok kezdeni ? Elmegyek lakására s esedezni fogok egy tekintetére.

— Szegény ember, — mondá barátom, fejét rázva — hogy lehet ily hiú reményekkel áltatni magadat ?

Maynard Eduárd soha sem szeretett még, s igy nem tudott vagy nemakart engem megérteni. Rövid idő múlva búcsút vettem tőle s gúnyolódására mit sem adva, siettem a Hyde-parkba, felkeresendő a Nro. 28-at.

A házat csakhamar feltaláltam, elég tekintélyes külsejű volt, de alig különbözött a többi házaktól s előtte ép oly közönyösen jártak-keltek az emberek, mintha mit sem akarnának tudni a falai közt rejtező kincsről. Imádottam azonban csaknem jelent meg az ablakban s én hosszú vá-