Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-12-25 / 97. szám
u&ozi verseim&oi. Ős régiség — agg krónikából, Melynek lapján enyészet, hervadás . . Emlék a múltnak országából; Értelme: szent, regés csodás. Történet: eltűnt szivek lángiról, Melyektől egy korszak hévül . . . — No jertek, elmesélem, ím, Karácsonyest emlékéül. * Csnklyás barát letérdepelt, De béke nincs a lelkiben : Ha lesz-e boldog egyidőn ? Mit rejt a végzet méhiben ? Ha rejt-e rózsát? — ó ha rejtene! Ha egykoron boldog lehetne!. . Ha tudhatná — csak ezt, csak ezt! Az Űrért megtörné magát, Zsolozsma lenne szívverése, Másolna tisztes bibliát, Piros betűket fekete sorokba, Piros betűkbe fényes képeket, Minőket a föld nem terem, Csák szende, égi képzelet . . . S szelíd fény gyűlt ki a szobában. Jézus jött benn, — ki lenne más ? Ruhája hó, szelíd a képe, Szól és szavában égi varázs: „Mi gondod arra ? — mintha tudnád : Tégy jót, — a többi Istené.“ És jött éj s nap, s a szemetest Mind munkában leié. — Nem vágyott tudni a jövendőt Többé : az Úrért megtöré magát; A szent zsolozsmán nem volt senki buzgóbb, Másolgatá a bibliát: Piros betűket fekete sorokba, Piros betűkbe fényes képeket... . — Egyszer mosolygva a fejét lehajtá, S a történetnek, ime vége lett. Horváth Cyrill. PIPŐKE Elbeszélés. — Irta: Palócz László. — Sem ők nem jártak sehova, sem ö hozzájuk nem járt senki. A végrehajtó meg a becsüse jártak el legsűrűbben Molnár Andrásékhoz, de ezek már úgy ismerték a lakás minden zegét-zugát, hogy ?. szobában nem is alkalmatlankodtak, a konyhaasztalon tették le az Írásaikat, ráültek a vizes korsók lóczájára és ott írták meg a dolgukat, anélkül, hogy szóltak volna egyéb szót, mint amit már úgy is tudott itt mindenki: — Egy sárgára festett két ajtajú ruhaszekrény, két sárgára festett ágyfa, egy rozoga asztal, meg négy szék. Mikor ezeket hivatalos komolysággal összeírták, Pipökéhez fordultak, egy tizenkét évesnek látszó kicsiny, rongyos ruháju lányhoz: — Igény? Pipöke bátran és némi hivatalos komolysággal felelt : — Molnár Andrásné született Bokor Julianna tulajdoni igényét ezennel bejelentem. Molnár Andrásné született Bokor Julianna pedig nem más volt, mint Pipökének a tulajdon édes anyja, aki ilyen alkalmakkor rendesen ozson- fi'n volt valamelyik régi ismerősénél, harmadizü 3ügtránál vagy egyéb rokonánál. Molnár András ezidö szerint dijnok a járás- biróságnai a neje pedig, aki igénylő felperesnöje a rozoga bútorzatnak, ozsonnázással keresi kenyerét. Valamikor ez nem igy volt. Akkoriban Molnárékhoz jártak ozsonnázni a vendégek, a végrehajtó nem igen ismerte a házuk tájékát; de ahogy fordult az idő, megváltozott minden, megváltozott ez is. Most a jó, az egykor szép Molnárné jár el ozsonnára másokhoz. Ha látják szívesen, ha nem, elmegy, odatolakodik, vagy kell, vagy sem, a zsebébe is tinik egy-két darab kalácsot, süteményt, hazaviszi Pipökének, hadd legyen öröme neki is, a szegényke teremtésnek. Pipöke egy elkényeztetett, vásott vad leány. Aranyszínű hosszú, sürü haja kóczos, mintha hetek óta nem lett volna kibontva, félretörött sarkú foltozott ezipője, a rövid ruha alatt félig kilátszó poros rongyos harisnyája szánalmassá teszik külsejét. A tizenkét éves gyermek teljesen egyedül, saját kényére bizVa tölti az időt. Sötét tekintetű nagy fekete szemeiből talán soha köny ki nem csordult, edzett a le'ke a sok csapástól, mely családját érte, nem fél a vihartól, melyben könyel- müen, kedvteléssel játszik az elhagyatott ház udvarán. Egy lompos komondor kutyával él meghitt barátságban. Kergetik egymást utczahosszant, egész nap együtt vannak, még az éjét is ezzel töltené, ha az apja, kinek szavára legjobban meghajlik, ezt neki meg nem tiltaná. Ahogy a végrehajtók eltávoztak, Pipökének egy mesteri módon szőtt pókhálón akadt meg a szeme, melyben egy ártatlan legyeeske vivott elkeseredett életharezot egy telhetetlen pókkal. Pipökének tetszett a viaskodás, a rozoga asztalra mászott, hogy közelebbről lássa a mestergerenda szögletében folyó élvezetes színjátékot. A rozoga asztal egyik sarka felbillent, Pipöke leesett és a padozat fájába vágta az orrát, melyből csakhamar ijesztő módon kezdett bugyogni a vér. A megrettent gyermekleány torkaszakadtából segítségért kiáltozott, s a zajra a szomszéd ház udvaráról szaladt elő valami vörös hajú, szeplős arczu kamasz, aki nem kevéssé volt megrémülve a kis lány arczán patakzó vér láttára, — Mi történt ? — Semmi, — kaczagott a lányka — hozzál hamar vizet. A fiú — ki első pillanatra azt képzelte, hogy valami rettenetes rablógyilkossági kísérlet történt Pipökével, vízért szaladt, s tőle telhető gyöngédséggel igyekezett sajnálkozni a véres lá- tományon. Mikor a vérzés elállott és a kis lány megmosta arczát, a fiú távozni készült. — Józsi! ne menj el még, várj, majd föl- mászok a fára és rázok neked epret. — Jaj nem, nem engedem, leesel megint és nagyon megütöd magadat. — No hát akkor ne menj el. A gyermekek egymás mellé ültek és ki tudná azt elmondani, miről folyt közöttük a szó. Ártatlan lelkűk melege verőfényessó tette előttük azt a komoly, szegényes képet, melyben mindaket- ten éltek, a lány csengő kaczaja, a fiú örömtől sugárzó areza mutatja, hogy nem érzik még azt az átkot, melynek súlya alatt görnyednek, akik az ő sorsuk intézésében küzdenek nyomorral, szükséggel. Mikorra sötétedni kezdett az idő, a két gyermek összepörölt valami érdektelen dolog fölött és Pipöke a Lompost hitta segítségül, úgy űzték ki a házból Józsit, a szomszéd fiút, ki a segélykíáltásra futott át. — Hajrá Lompos ! Fogd meg ! usz ! usz ! Józsi szaladt esze nélkül, vékony nadrágjából egy darabot hozott vissza Lompos az ö pa- rancsolójának, a kis Pipökének. * * * Még vagy három évig uzsonnázott iparsze- rüen az egykori szép Bokor Julianna, még vagy három évig görnyedt a járásbíróság poros aktái fölött a valamikor jó módban élt Molnár András, — egy szép napon aztán elvitték az asszonyt a hatóság emberei, egy betegszállító kocsi jött érte, kivitték a járványkórházba, vissza sem került többet. Pipökének a jótékony nőegylet bokáig érő gyászruhát készíttetett, az öreg Molnár Andrást a honvédek menházában helyezték el, a rozoga bútoroknak nem került többé igénylője, elvitték, széthordták az árverés hiénái. Mindenről gondoskodtak a jó emberek, csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy mi történjék az árván maradt Pipökével, az egyedül maradt tizenötóves gyermekleánynyal. — Szegődjön el cselédnek — mondták egynehányan. — Valami úri helyre bonne-nak kellene odaadni — vélték mások. — Legyen a feleségem — szólt hozzá Józsi szelíden, ki ekkor töltötte be huszadik életévét és kereskedő volt abban a röfös üzletben, melyből a jótékony nöegylet vásárolt Pipökének gyászruhát. — Pipöke beleharapott az ajkába, villámokat szórt szeméből a jóakaró tanácsadók feié, daczosan fordított hátat az aggódva gondoskodó jó nénikéknek, aztán elindult abba a veszélye« őrvénybe, melyet életnek keresztelt a véges emberi fogalom, belevetette magát azokba a hullámokba, melyeknek erejével megküzdeni munkára edzett karral is nehéz és engedte magát sodortatni az árral, melynek szeszélyes ringása hajtja a jót, meg a balszerencsét. * * * A bécsi turfon nyüzsög a sokaság. A selyem- és bársonyszövü gyárakban készült végek milliárd szinben és formában, pazar díszítéssel szolgálnak az asszonyi hiúság ördögének. Csillogó ékkövek, vagyonnal felérő drága fogatok, telivér lovak serege teszi csodálatossá ezt a helyet, melyen kezet fog a kékvérüek bőkezűségével a pénzarisztokraták prédasága, a vagyon után sóvárgó kapzsiak kőny- nyelmüségével a nyereséget leső balgák ingatag reménye. Amott nemes előkelő társaság szívja magába a haszárdjáték izgalmával telt tavaszi levegőt, mig itt könnyüvérü félvilági asszonyok körül lebzsel az élvezetekért rajongó nagyvárosi habituék sokféle csoportja. A zsibongó tömegben föltünést ke't egy pompás négyes fogat, tüzesvérü táltosok repülnek prüsszögve az úri készség előtt, pazarfényü szerszám csillog a nemes állatokon. Fejedelmi tartásu szőke asszony ül a bakon, hátul egyenruhás kocsis, feszesen, mintha oda volna czövekelve. A habituék csettentenek a nyelvükkel, a távolabb állók látcsövei az elragadó szép szőke asszony felé vannak irányozva. — Ah, a kis Milner Jozefin. — Hm, a bájos kis chansonette. S az asszonyok irigykedve nézik gyönyörű ruháját, értékes ékszereit, pompás fogatját, de nem közeledik felé senki, legfelebb egy pár siheder, meg néhány vén rué feszeleg mellette, akik észre- vehetőleg untatják a megcsodált fejedelmi szépségű kis Milner Jozefint. A tüzes, eleven vérü, pajkos, vigkedélyü chansonette megszédül attól a fénytől, mely öt körülveszi, egy pillanatra behunyja a szemét és végig fut agyában egy mosolyt keltő mplt szorrjoru emléke. — Szegődjön el cselédnek — mondották akkor egynehányan. Legyen a feleségem — szólt hozzá Józs szelíden. A Lompos, meg az a légy, mely'elkeseredett életharezot vivott a pókkal, mind, mind eszébe jutnak az ünnepelt és mesés kényelemmel ellial- mozott chansonettnek, a kis Pipökének. De csak egy pillanatig tart ez a visszaemlékezés, a másik pillanatban már megrántotta a kezében tartott gyeplőszárat és repült, a nyüzsgő sokaság bámulta, irigyelte és ez kéjes örömet keltett lelkében. * * * A »Breihausz és Kroner« ezég üzletében alacsony kis vereshaju, szeplős arczu ember méri a szöveteket. A.z összetöpörödött, vénülő emberke napfelkeltétől naplementéig ott szenved az áruasztal mögött. Csekélyke jövedelméből alig képes eL tartani kicsiny családját, a felesége régi ismerőseihez jár uzsonnára, ez képezi egyik jövedelmező keresetforrását. Tizenkét éves kis leányuk gondozás nélkül egyedül őrzi azt a kis padlásszobácskát, melyben nehány rozoga fabútor képezi a komfortot s a végrehajtó meg a becsüse vendégei csupán az elhagyatott hajléknak. Ezek a vendégek nem igen alkalmatlankodnak már a lakószobában, csak a vizes korsók fa- lóczáján végzik el a hivatalos aktust, szó nélkül tudják, mi itt az irnivalójuk. A végrehajtó, mikor elvégezte a dolgát, odafordul a tizenkét éves kis leányhoz : — Igény ? A kis lány bátran feleli, amire már régen betanították : — Góth Józsefné született Milner Jozefa tulajdoni igényét ezennel bejelentem.
