Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-12-25 / 97. szám
egész valójukat. Megfeledkeztek az egész világról s önmagukról. Csak tánczoltak, tán- czoltak tűzzel, szenvedélylyel. A többi párok már mind kidültek mellőlük s ők ketten járták ott a czigány előtt s mire a tizenegyedik ujrát abbanhagyták, a jókor kelő nap egy tüzkévéje sugárzott be a terembe. Öröm- riadal üdvözölte a reggelt s Mariássy agyában bolond gondolat villant át. Odaszólt a a Boriska körül összegyűlt udvarhoz: — Gyprünk csolnakázni! — Brávó! Gyerünk. — Gyerünk, éljen ! Azzal azon izzadtan felhajtották a frakk gallérját, Boriska piczi selyem zsebkendőjét nyakára veté s polka léptekkel kisurrantak hatan a teremből. Öt pesti regatta s Boriska. Távozásukat nem igen vették észre a teremben. A hüs reggeli szél először végig borzongatta hátukat, aztán jóleső melegség váltotta föl a borzongást s kaczagva, trillázva érték el a part kikötőjét. Beszálltak egy nagy csolnakba s az edzett karok villámsebesen repítették tova a pezsgős bálozókat. A csolnak kellemes ringása, a derült reggel, a békák melankolikus hangversenye, a felrebbenő vizi madarak ijedt sikkongatása s a pezsgő szesze a lehető legjobb kedvre hangolta a csónakosokat. Boriska kaczérabb s ellenálhatlanabb volt, mint valaha. A férfiak merészebbek lettek. Mindenkit magával ragadott a tomboló jókedv. A kormányra nem gondolt senki. S a csónak irány nélkül kanyargott hol jobbra, hol balra s észre sem vették, hogy a várostól már oly messze távoztak, hogy a főtemplom tornya is tízszeres kicsinyítésben tűnt fel. Ekkor nagyot zakkant a jármű. Kiálló tuskóhoz ütődött. A mulatók egymás ölébe zuhantak. Boriska Mariássyval ült szemben. Az ő karjai közé esett. Mariássy nem vesztvén el egyensúlyát, karjaiba kapta a leányt s maga sem vette észre, homlokon csókolta. Boriska föleszmélt, egyszerre tisztában volt a helyzettel. Elszállt fejéből a mámor. Sirya fakadt, kirántotta magát Mariássy karjaiból s zokogva, szinte öntudatlanul dűlt a csónak oldalára. — Mit tettek velem? Vigyenek vissza! Elraboltak! Felhasználták gyöngeségemet. Pezsgőztelek, hogy hatalmukba kerítsenek. Vigyenek vissza — akarom. A férfiak szeméből is elszállt a mámor köde s belátták, hogy a legnagyobb ostobaságot követték el, mikor ezt a védtelen, magányos leányt csónakukra vették. Érezték, hogy ezt helyre kell hozniok. Szólni egyikök sem tudott. Mariássy elővette jegyzőkönyvét. Egy lapot kitépett belőle. Öt felé szakította s mind$gyik szeletre egyikök nevét irta. Aztán összesodorta, kalapba tette s Boriska elé nyújtotta. — Nézze, itt van öt czédula, mindegyiken egyikünk neve. Húzzon ki belőle egyet s a kinek nevét kihúzta, köteles lesz magát feleségül venni. Boriska görcsös zokogásban tört'ki. — Nem, nem akarom. Engem már tönkre tettek. Vigyenek a partra s hagyjanak magamra. — De az Istenért, gondolja meg, magát rehabilitálnunk kell. Ha ezt el nem fogadja, mit fog magáról mondani a világ? ! Boriska daczosan fölveté fejét, aztán elfordította tekintetét s elszántan a kalapba nyúlt. Visszafojtott lélekzettel várták a sorshúzást. A czédulán Mariássy neve volt. Mariássy meghajtotta magát, gyémánt gyűrűt húzott le ujjáról s átnyújtotta — menyasszonyának. — Addig is, mig mással helyettesíthetem. Boriska utána nyúlt. Keze meg-meg remegett, aztán egv hirtelen mozdulattal uj- jára húzta s ismét kitört rajta az a görcsös zokogás, melyből csak néha-néha lehetett annyit hallani: Béla . . . Béla. . . . Az evezősök megfordították a csón akot s a város felé eveztek. A parton Mariássy karját nyujtá Boris- kának s indultak hazafelé. Épen a »Két Bika« elé értek, mikor a Páfrány familia a lépcsőn jött lefelé s kétségbeesetten kérdezősködtek a szolgáktól, hogy nem látták-e valahol Boriskát. A souper után eltűnt s azóta nincs sehol. A mellettök elhaladó bálozó lányok és mamák gunymosolyal kívántak nekik jó reggelt s észrevétlenül gyöngéden oldalba figyelmeztették egymást könyökükkel. Mikor Páfrányék a kapuba értek, a a mama elsikoltotta magát, mire a járdáról másik sikoly volt a felelet s Boriska kitárt karokkal, könyes szemmel s pirult arczczal vetette magát anyja keblére s újból néma zokogás vett rajta erőt s csak testének ideges rángásán látszott meg az a mély indulat, mely keblét, szivét eltöltötte. Mariássy gyöngéden lefejtette aráját anyja kebléről, karját az övébe fűzve, komolyan meghajtotta magát s csak enynyit szólt : —~ Menyasszonyom. Páfrányné közel volt az ájuláshoz. Sejtette, hogv mi történt, de bizonyosat nem tudott s fuldokló hangon, de szárazon mondta: — Menjünk haza, itt az utczán ne tárgyaljunk. Mariássy karonfogva vezette menyasz- szonyát. Testvérei lesütött szemmel követték s a csónakos-társak jó reggelt kívánva, elváltak a társaságtól. Páfrányék házánál Mariássy elvált a családtól s a mama sürgető szavára csak any- nyit válaszolt: — Majd délben teszem tiszteletemet. Aztán elváltak. Boriska berohant szobájába, belülről bezárta ajtaját, tollat ragadott s irt. Kedves Bélám! Bocsáss meg. Szerettelek, szerettelek, nagyon, igazán. És még sem hallgattam okos szavadra. Most utolszor fordulok hozzád, hogy elbúcsúzzam tőled. Az én ostobaságom, szeszélyem oly helyzetbe sodort) melynélfogva most Mariássy Kálmán menyasszonya vagyok. Isten veled. Bocsáss meg és feledj el. Boriskád Aztán borítékba tette levelét, becsengette szobalányát s átadta neki a levelet, hogy vigye azonnal Szabó Béla úrhoz. Béla megkapta a levelet. Elolvasta és oly zavartnak találta, hogy nem értett belőle semmit, csak azt, hogy az ő mindene másnak a menyasszonya, egy idegené ! Fogta kalapját s elrohant. Becsengetett a Páfrányék kapuján s a kijövő cselédtől megkérdezte, itthon van-e Mariássy ur, az a pesti fiatal ember. A tagadó válaszra egyenesen a kávéházba rohant s ott találta a kit keresett. Egy sarokasztal mellett ott ült barátaival együtt s egyikök sem szólt egy szót sem. Szabó vadul rontott ^asztalukhoz s ellent nem tűrő felcsáttanó hangon vonta kérdőre Mariássyt tettéért, nai jogon rabolta el tőle menyasszonyát. Mariássy nyugodtan felállott s igy szólt: — Ha az urnák valami kívánnivalója van tőlem, rendelkezésére állok, értekezzék segédeimmel, — s ezzel kettőt megnevezett barátai közül. Szabó csak ezt akarta. Meg akart verekedni azzal az emberrel életre-halálr*. Az lány vagy az övé lesz, vagy senkié. A két segéd udvariasan káron fogta Szabót s vezették el. — Az ügy tárgyalás« nem nyilvános helyre való. Az nap délután hire futott a városkában, hogy Szabó Béla aljárásbiró pisztoly párbajt vívott az egyik pesti' regattával s veszedelmesen megsebesült. A hir elhatott Boriska bezárt szobájába is. Mikor a hirt meghallotta, egy pillanatra tehetetlen fásultság lepte meg, aztán kacza- gott, majd meg ismét sírni kezdett, majd lerántotta az ujjáról a gyémántos gyűrűt, levélbe zárta s visszaküldte Mariássynak, aztán kalapot ragadott s futott, — futott egyenesen Szabó lakására. Az előszobában két orvost talált, kik aggodalmas képpel magyarázgatták egymásnak, hogy a baj fölöttébb komoly, de ha harmad nap alatt megszűnik a sebláz, úgy biztos remény van életéhez. A két doktor észre sem vette a lányt, ki ott a hátuk mögött hallgatta ki beszélgetésöket s szinte őrült örömmel ragadta meg az egyik tudós kezét: — Tehát remény van életéhez. Oh akkor meg fog gyógyulni, igen, meggyógyul, én érzem. Meg fogom gyógyítani. A két tudós szánakozva nézett reája. — Igen, gyermekem, meg fög gyógyulni, ha gondos ápolásban részesül. — Én magam fogom ápolni s ezzel az ajtó felé rohant. Alig tudták megakadályozni, hogy be ne rontson a beteghez. — Ne oly hirtelen, gyermekem, minden izgatás csak sulyosbbitaná a bajt. Boriska három napig aggódva, virrasztva ott ápolta a beteget. Szemrehányásokat tett magának könyelmüségeért, melylyel halálos ágyba döntött egy ily nagy szivet, nemes lelket. Összeszorult a szive, valahányszor a beteg megmozdult s önkivületlenül oly édesen susogta: »Boriska, édesem, édes menyasszonyom.« — Az, az vagyok, a te menyasszonyod; senki, még a halál sem választ el tőled soha. A harmadik napon a lány gyönge szervezete már nem bírta a virasztást s ott ültő helyében elszunyadt. Egyszerre halk nyöszörgés ébresztette föl szenderéből. A beteg!megszólalt. Először zavart hangokat hallatott, aztán mind összefüggőbb lett beszéde s fölnyitotta szemét. A lány nem birt eltitkolni egy halk sikoltást, mire a beteg teljes eszméletére jött s csudálkozva, zavartan nézett körül, aztán futó mosoly ült ajkára s kezét nyújtotta a lány felé. Az megragadta s térden állya csókjaiyal halmozá el, mire a beteg megszólalt: — Boriska, édes. Azzal lehanyatlott szempillája s csendes, üdítő álomba merül-Az orvos belépett, megvizsgálta betegét s aztán igy szólott: — Meg van mentve túl van * krízisen. A lány térdeire esett, összekulcsolta kezét s hálát rebegett imádott vőlegénye megmeneküléseért.
