Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-12-25 / 97. szám

szép férfialak, rövid nadrágban, kék, kivágott, ujaknólküli ingben, sárga matróz-sipkával s övvel. A fővárosi »Regatta« egyenruhájában.

A perron tömegéből kiválik egy kopasz fej, a város egyetlen iróemberének a feje: a főjegyzőé s lelkes dikczióra kezd, a melyben olyanformákat rebeg, hogy Nagy- tóvölgye mindig rokonszenvezett a fővárossal, a közjóra czélzó intézményeivel, őket is szívesen fogadja városuk falai között, amire az éljenvihar újra kitör s csak a szép magas férfi szavára lesz csend, ki mélyen meghatva mond köszönetét mint elnök, a nem remélt, szives fogadtatásért s egyúttal kéri a szónokot, hogy kalauzolja őt és hét társát . . .

— Tehát nyolczan jöttek? — sipogja egy vén kisaszony.

— ... a legközelebbi vendéglőbe. — Mire egy öblös hang elkiáltja magát a közelből :

— Hohó! Abból semmi sem lesz elnök uram, hanem kiki fog magának egy-egy regattát, aztán vigye haza vendégül ! — S ezzel a dicső páter familias ’mindjárt karon csípte az elnököt, ki bámultából csak arra ébredt föl, hogy egy rakás asszonyi népség pukkedlizik körülötte.

— Nézze elnök ur, ez a feleségem, Máli, ez az egyik lányom, Póli, ez a másik, Ángyéi, ez a harmadik, Teri, ez itt Fáni, ez meg Julcsa, ez a szöszke Panni, ez a czigány meg Boriska. Én meg Páfrány Muki béke- biró vagyok. (Ennyi Póli, Máli, Panni, Julcsa stb. közé kell is egy békebiró.)

Az elnök ur elővette legbájosabb mosolyát s bemutatta magát:

— Bánvölgyi Mariássy Kálmán. — S azzal sorra kezet fogott a kilenczfejü hyd- rá . . . . famíliával.

— A többi hét »regatta« szintén ilyeténképpen járt. Elfogták őket s vitték haza borovicskára meg friss pogácsára,

A kidolgozott programm szerint délben bankett, délután csolnakverseny, este regattabál volt.

A bankett fényesen sikerült. A »Két bika« főpinczére szerint hetvenhat ember elfogyasztott százhuszonnégy pezsgőt s kétszáz magyarádi vörösbort. A tósztok száma majd ennyi volt.

A verseny szintén fényes eredménynyel végződött. A helyi csolnakosok persze csak hiedelemből nem érkeztek be elsőnek, bárha a — rósz nyelvek szerint — inkább azért, mert ilyen bankett utáni hangulatban nem egy volt köztük, ki tó helyett tengeren érezte magát,

Este bál volt. A »két bika« nagyterme ekkora már fel volt díszítve kék — sárga drapériákkal, piros- fehér- zöld s vörös-kék zászlókkal. Ez volt a nagytóvölgyi »Tengerre magyar!« csónakos klub szine.

A bál kezdete 8 órára volt tüzye, de V* 8-kor már mozogni sem lehetett. Csak még a regatták nem voltak ott. Reájuk várt mindenki. Végre fél kilenczkor a Rá- kóczy mellett bevonult a nyolcz frakkos regatta. Falrengetö éljen fogadta őket, melynek lecsillapodtával egy fehér szekfüs táncz rendező intett a csigánynak s az keringőt kezdett játszani.

A rendezők majd szétkapták szegényeket. Mindenik magának akarta vindikálni az érdemet, hogy ő mutassa be. Egy hosszú, vékony, vörös selyem zsebkendős rendező karon csipte Mariássyt.

— Jer, bemutatlak egy szép lánynak. A banketten mindenki pertu lett mindenkivel. Aztán czipelte, könyökével csinálván utat az elnöknek. Odavitte egy feltűnően szép kreol barna leányhoz.

— Boriska bemutatom magának legjobb barátomat, Kálmánt, Mariássyt, a »Regatta" elnökét.

A kreol szépség megszóllalt.

— Ismerem, hiszen a mi vendégünk.

Mariássy csak ekkor vette szemügyre

azt a pikáns, vörös ruliáju kis barnát.

— Pardon, lássa, az ember a sok uj arcz közt ki sem ismeri magát. Ez a más ruha egész más kifejezést ad az arczának.

— És melyik áll jobban, kérdé hirtelen Boriska.

— Ez, higyje meg, ez. Szabad kérnem. — Aztán tánczoltak. Elvegyültek a keringő párok között, de két éles szem folyton figyelemmel kisérte minden mozdulatukat. Az a két szem látta, hogy miként simul oda egész szorosan az a karcsú, kigyószerüen hajlékony test ahhoz a hatalmas atlétához. Látta, miként vesz bele az a két fekete szem pajzán mosoly kíséretében abba az éles, sas tekintetbe. Látta s arczába kergette a pirt Szabónak az elfojtott keserűség, a tehetetlenség érzete.

Menyire imádja ezt a lányt s az még csak észre sem látszik venni. Legalább akkor nem, ha mással mulathat. — Pedig kettecs- kén ott a csendes, barátságos kis kerti házban milyen jól megértik egymást. Ott ő- hozzá simul oly szerelem ittasan s elábrándoznak a jövőről. Kiszínezik fantáziájokban annak a puha, meleg fészeknek a képét, melyben ők ketten otthonukat fogják megalapítani, ott oly kedves, Oly szelíd s itt, mint egy démon. Féktelen, pajzán, szeszélyes, a milyen csak egy elkapatott juk- ker leánv lehet.

Mariássy letette a leányt. Szabó odaugrott s mialatt együtt tánczoltak, halkan a fülébe súgta :

— Ne tegyen őrültté, lássa szeretem,

imádom, ne kaczérkodjék annyira minden idegennel; bocsásson meg, de jogom van ezt kérni, hisz menyasszonyom . . .

— Megkért? !

— Igaza van, még nem, de mihamarább megteszem s én már is annak tekintem.

— Eh, szólt türelmetlenül Boriska s durczásan hagyta ott Szabót, aztán mégegy- szer visszafordult s csak ennyit mondott.

— Ne legyen féltékeny, s ezzel eltűnt. Visszatért a mamájához s egysorjában ülő hét nővéréhez, kik csinosság tekintetében nem mondhatni, hogy vetélkedtek volna. Mind jóval alól maradt a fagyponton. Csodálatos kivételt képezett Boriska, a kis czí- gány, az apja műnyelvén. Egész külön udvar képződött körötte regattákból, kik ha- tatmas evezőcsapásokkal igyekeztek egymás elől pár lábnyi előnyt szerezni a kis lánynál, úgy, hogy valósággal ujján kellett szá- montartani a sorrendet, a melyekben a tou- rokat odaígérte.

Végre ismét Mariássyra került a sor,

— Szabadon van-e még a souper-csár- dása?

— Igen.

— Adja nekem.

— Szívesen, akár a II. négyest is.

— Köszönöm.

— írja be.

Mariássy beírta nevét a souperra. A második négyes mellett már ott volt egy név.

De hisz itt már van valaki. Valami — Szabó.

— Ah igaz, Szabó. Nem baj, magával tánczolom.

Mariássy meglepetten nézett a kis lányra s a nyelvével csettentett egyet.

Kezdett neki tetszeni s imponálni ez a határozott, de vakmerőségig kaczér hang.

Aztán ismét más vette át tőle azt a kis gömbölyű pirosságot.

Ő pedig összefont karokkal sétált le s fel a terem közepén s gondolkozott’ a felől a kis lány felől. Belátta saját optimista felfogása szerint, hogy kár volna abbahagyni ezt a könnyen indult kis kalandot, hátha . . .

A czigány abbahagyta a keringőt és a párok karonfogva indultak neki a hütöző sétának. Boriska az egyik pesti regatta jobbján igyekezett magát tiszteletteljes távolban tartani a családi tábortól, midőn Mariáss v csatlakozott hozzájuk s valami titkos jellel eltávolította barátját s ő foglalta el helyét.

Aztán kezdett beszélni. Folyt a szó ajakáról, az élez, a szellem; elővette összes tizenhárompróbás fogásait s hogy milyen* sikerrel, annak Szabó a megmondhatója, ki egy sarokból leste Mariássy szavainak hatását a Boriska arczán. Aztán nem állhatta tovább. Fájt a szivének látni, hogy ez a tapasztalatlan fiatal lány mint lesz perczről- perezre jobban és jobban prédájává annak a báli póknak, ki a szó édes fullánkjával igyekszik tőrbe ejteni azt a mit sem sejtő aranylegyecskét.

Kiment egy másik terembe s e percz- ben kezdett rá a czigány a csárdásra. Leült egy sarokasztal mellé s tenyerébe hajtotta fejét, mikor valaki érintette vállát. Felnézett s Mariássy volt. Önkénytelenül összerázkódott. Érezte, hogy ő még ez emberrel össze fog jönni igazában.

— Hát te nem tánczolsz? — kérdé csak hogy valamit szóljon.

— Nem; azzal a kis lánynyal más tánczol s én mással — elhatároztam, hogy nem tánczolok.

Szabó ajkába harapott.

Mariássy mellé ült s pezsgőt hozatott. Aztán kezdett beszélni kalandjairól, a seép asz- szonyokiól, ballerinákról, fogadásokról, sportról s beszélt, beszélt, — azt hitte Szabónak, pedig annak a lelke ki tudja, hol járt. Ott valahol a tánezteremben, a czigány körül, a hol most aprózza a csárdást pirosruhás kis démona.

Egyszer aztán Mariássy is elhallgatott, szótlanul nézett maga elé sokáig, sokáig, csak néha egy-egy önfeledett futó mosoly adott jelt róla, hogy nem alszik. Aztán felpattant kiürítette üvegét, nyelvével egyet csettentett s igy szólt:

— Hátha ! ...

Fehérszekfüs rendező jelent meg az ajtóban s harsányan jelenté:

— Második négyes!

Erre Szabó is, Mariássy is a terem felé indultak. Mindketten a pirosruhás lány felé tartottak. Egyszerre értek oda. Mindkettő meghajtotta magát. Szabó mélyebben, Mariássy hetykébben. Boriska szónél- kül beleakasztotta karját Mariássyéba. Szabó elhülve nézett rá:

— Hát az én négyesem . , . ?!

Boriska a fejével Mariássyra intett:

— Vele tánczolom.

Szabó összeszoritotta fogait, aztán ösz- szegombolta frakkját s a bálteremből eltávozott.

A négyes, a szünóra, a pezsgő* a sou- per-csárdás mindinkább feltüzelték ugv a lányt, mint Mariássyt. Mindkettőjüknek fl}eg- bódult a feje. Kéjes mámor tartotta fogva