Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-12-25 / 97. szám
m •assS *&> <*■>$£> :-S& &$& AZ EORI UJSÁG ^^® ^ <S> <S> <8> «» KARÁCSONYFÁJA. (?/i> $A* mz m Sápadt leányok A vén faludnál, mely rozoga lábát A hegyi faiak mélyinek veti, Kis fehér házból sápadt arczu lánykák Búsan néztek a kékló vizre ki. Rég volt biz’ az, mikor én arra jártam, — Kis fiú könyvvel a hónom alatt — ■S' hogy ók ott ültek a ház ablakában, Bágyadtan, mint a beteg madarak. És eltűnődtem rajta — merthogy éppen Az iskolánkba arra vitt az út — Mi bánat lehet a lányok szivében ? Hogy olyan szépek s mégis szomorúk ? Egyszer meg este (nem mertem magamban) Öreg cselédünk hazavezetett. S láttuk, hogy a lányoknál vigalom van, Zajtól, zenétől a ház remegett. A sápadt lányok hogy hejjehujáztak! — Az ablakon át láttam árnyukat — S én eltűnődtem: hova lett a bánaté S ki nitpfal oly bús, este mért mulat r És megkérdeztem az öreg cselédet. »Katánk, no mondja, mi lehet ma itt?* Ö nem szerette tán ezt a beszédet; Kézen fogott és szót lan hazavitt. Másnap pedig, hogy újra arra jártam, Mint máskor, könyvvel a hónom alatt, Megint ott ültek a ház ablakában, Bágyadtan, mint a beteg madarak, S töprengtem rajta. Rejtély volt előttem A nappali bú s éjji vigalom. De vártam s hittem, hogy később időben A bús rejtélyt tán még megoldhatom, S egyszer, emlékszem, nyáron, kora reggel Elindúltam, — már nem tudom hova; Csak azt tudom, hogy nagy, bús, kék szemekkel Szép szőke lány állt ott a kapuba. Szeme szelíd volt, bájos arcza halvány, Fehér ruhában állt előttem ott. Hogy hosszan néztem, észrevette a lány S felém fordtilva, elmosolyodott. Megszólitott s oly gyöngéden beczézett, Mint más nagy lány egy nyájas kis fiút, S én megkérdeztem: ők ottbenn hogy élnek S a szép leányok mért oly szomorúik ? Mondtam, hogy szívből szánom őket s éjjel Hallottam egyszer nagy vigalmukat. . . Búsan nézett rám s lágy fehér kezével Megsimogatta göndör hajamat. »Oh ! azt ne kérdjed, — úgysem értenéd meg, S az élet egykor úgyis rátanít, Hogy üdvéért egy boldog rövid éjnek Hány szív törik meg s hány elkárhoxik. Hogy gyönge lányok szép játékszerek csak, — S a kéz, mely összezúzza, nem remeg — S nem kérdi senki, hogy a kárhozottak Bűnösek-e, vagy szerencsétlenek? Egykor, ha felnősz, s újra erre mégy el, Hol nappal köny foly s éjjel vígalom, Majd megtudod, hogy zajjal és zenével Versenyt rikolt a tépő fájdalom, S ha lesz még szíved, amikor megértőd, Hogy leikeinken minő mély a seb; Oh, szánjad a nőt, szánd meg gyöngeségét És ne tipord el, hogyha elesett . . . S most menj, fiacskám..«Hangja lágy zenével Csengett felém, és könye felfakadt, S hogy elbúcsúztam, lágy fehér kezével Megsimogatta göndör hajamat . . . . . . Rég volt biz’ az, mikor én arra jártam, — Kis fiú, könyvvel a hónom alatt — 5“ azóta mégis, bárhol a világban, Fülembe csengtek inindig e szavak. És láttam a bűnt száz és száz alakban, Festett erényt és kendőzött nyomort, A gyilkos tört, mely mézes szók alatt van, A gőgöt, mely megtört szíveken tiport. Tudom, hogy a nők szép játékszerek csak, S a szétzúzó kéz, tudom, nem remeg, S tudom, hogy sokszor az elkárhozattak Nem bűnösek, de szerencsétlenek. Tudom, tudom mind . . . s elitélni végkép Oh! nem tudom e megtört szíveket . . . — Ismerem a nőt, szánom gyöngeségét j És megsiratom, hogyha elesett. CSILLA GH MÓR. Csillagmesek. Kikelet volt, pacsirta zengedezett az ibolyás mezők felett, tavaszi munkára indult a nép, mi- k r csillagmeséimet — e lap hasábjain — megkezdettem. Földművelő népünk ajkáról vettem a kiindulót, felhozván, hogy a nép a csillagok járása után indul munkáira, mert »minden jegyére nő«. A népszellem értelmében igyekeztem eljárni, midőn én is párhuzamosan dolgoztam az égről magyaráztam meg földi életünk egy-egy mozzanatát, a természet pompáját és hervadását. A Kaszás-sál kezdtem. Ez akkor a nyugati látóhatáron, lemenőben volt; most, 9 hónap után, ngyanez a csillagkép már visszakerült, újra feljár kelet felől. Tehát végigmeséltem az eget. Igaz, hogy volna még ezerannyi; de ki győzné mind elmesélni 1 A meséim végén jegyzett tájékoztatók eligazíthatnak már az ég főbb pontjain minden érdeklődőt. Szinte nehéz szívvel esik leírnom, hogy csillagmeséimnek — vége; itt mondom a végszót. Ez a végszó előszó is lehet. S ha már annak veszem. — régi jó szokás szerint — okát is kell adnom Írásomnak, annyival inkább, mert meséim folyamán ezt a kérdést intézte hozzám egy barátom: — Mióta lettél te csillagász ? Megfeleltem neki. * * * Az ó klasszikus nyelvek még mindig kiváló helyet foglalnak el a középiskolákban; alig 'van tantárgy, melyet több tanuló gyűlölne meg, mint ezeket. És ez természetes. 2—3000 éves múlt, érthetetlen társadalmi, néprajzi és erkölcsi viszonyok, futólagos, sok fordítás, melynek során ilyesmik kerülnek elé: »Akkor számkivettek engem, mikor a Pásztorésilldg lement.. .!« (Ovidius! De Ponto, II. 7.) — Aztán a leglantosabb római költő, Horatius dalai is hemzsegnek a csillagne- vektöl, csak »A beteg Maecenáshoz« ez. dalára (Carm. II. 17.) és a Carm. III, l.-re hivatkozom. Elmondja ezeket az ifjú, egyre érthetetlenebbeknek találja és — nem csoda — végre teljesen megutálja az »érthetetlen klasszikusok«-at. Sok ifjú száz csillagvonatkozásu helyet is jelesen lefordít, de az égen talán egy csillagot sem tudna megmutatni. Persze, más világ! Az ó-klasszikus idők emberei még jobban a szabadság alatt éltek, szabad szemmel, reálisan dolgoztak, a mai kor gyermeke gép nélkül még az órát sem tudja megmondani, sem az időmérés alapját, az eget megérteni Igaz, hogy a teleskópok feltalálása kiterjesztette az ég birodalmát; de a csillagászat örökké fenálló alapjait a babyloniak, egyiptusiak fedezték fel szabadszemmel. A lényeget, amennyi a gyakorlati életre szükséges volt s szükséges marad örökké, igenis, tudták az ó-kori népek egyetemesen; az astronomia a csillagdákba szorította és egészen elméletté tette az ég tanát a naptárkönyvekben annyira, hogy annak egyes vonatkozásait manap századik ember sem érti. Abból az időből valók az ó-klasszikusok, mikor még gyakorlatilag ismerték, sőt imádták is az eget. Menjünk el a klassszikus kor legszélső határáig, Homéroszig. Hiása- és Odysseájában még a nap uralmának aranyfátyola teríti be az egész világot kelettől nyugatig. Homérosz órája: az ég, a hajnalcsillag, esticsillag, (H. XXII.); irányítója : a Gönczölszekere (H. IX. 20; Od. V. 320.) és a Nap, mely »mindent lát és mindent hall«
