Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-11-02 / 82. szám
I. évfolyam. Eger, 1894. évi november hő 2 82 szám. Szerkesztőség: Eger. Jókai-utcza 2. szám I. em. Kéziratok hétfőn és cstttör '«kön d. ii. 4 óráig fogad tati.nk cl. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóitiv .ta!: Eger, Piaca-utexa 4. szám Hirdetések hétfő- és csütörtökiül d. u 4 óráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: égés é re 6 fr, féévre 8 fit, negyedévre ! ír 60 kr. Egye szám ára 6 kr. MEGJELENIK HE TEN KÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. A temetők ünnepe. Eger, november 1. Halottak napja van: az emlékezet napja. A lélek visszaszáll e napon a múltba, emlékébe idézi a múlt idők eltűnt alakjait, azokat az alakokat, a kik egykor eltek, akik egykor éreztek épp úgy, mint ahogy mi élünk és érezünk most, de akik már csendes emberek: elmentek, eltűntek közülünk oda, ahonnan nincs többé visszatérés ; voltak és már nincsenek. A sirvilág felhantolt halmai, büszke emlékei s korhadó fejfái alatt a múlt idők letűnt társadalma nyugszik, az a társadalom, melynek mi folytatása vagyunk. Érző szivek, nagyratörő elmék, ragyogó értelem, lankadást nem ismerő munkásság, szorgalom, kitartás, hit, erény, szeretet, megelégedés, nyomor, bűn, szenvedés, romboló elégedetlenség, önzés, nagyravágyás, a legnagyobb fény és a legsötétebb árny, szóval minden, a mi csak ma a mai társadalmat uralja, lelkesíti és kínozza, ott is ott van két méternyire a föld alatt eltemetve azokkal a porladozó szivekkel együtt, amelyeket egykor fölmagasztalt vagy megalázott, lelkesített vagy összetört. Talán ezért is vonzódunk úgy a temetőhöz, talán ezért szeretjük úgy a halotlakat: hiszen a jelen csak folytatása a múltnak; hiszen a mit mi érezünk, azt azok ott a föld alatt, már mind átérezték s most pihennek: nekünk adták át az örökségüket. Az emlékezet egy lánczszem, mely egybeköti a múltat a jelennel. Ezt a láncz- szemet aranyozzuk meg a mai napon, a halottak napján, a szív kegyeletének szín aranyával. Halottak napja van: az emlékezet napja. Az élő társadalom felkeresi e napon a holtak birodalmát s ki viszi magával a néma sírok közé az élet zaját, a szív melegét. Feldísziíti díszes virágokkal a rideg sirhalmokat, kivilágítja az enyészet gyászhelyét, hogy a ragyogó gyertyaláng fénye mellett forró imát küldjön Istenhez azokért, a kiknek teteme már porlad a hideg hantok alatt, de leikök megtért az örök hazába és ott várnak reánk. Igen, igen: várnak. A magas égbolt csillagképleteiben meg van írva az örök törvény: az elmúlás, de az is ott ragyog fényes, dicsteljes betűkkel, hogy: feltámadunk. A halálban megszűnik ugyan a szerves élet, de az ember nem pusztul el végké, mint a hogy elpusztul az elkorhadt fatörzs s az elerjedt szerves anyag. Az ember halála csak kezdete annak a sejtett jövőnek, mely az égi szférákban kezdődik a halál után és nem az az iszonyú megsemmisülés, mely fölöslegessé tenné az ember minden erkölcsi törekvését s kétségbeejtővé a sorsot, hogy a lélek összes tulajdonai, a tudás, a szivjóság, a jellemerő, az alkotó elme, a vezető talentum s a hajlamok és szellemi tehetségek minden fokozata egyenlően enyésznek el a sirgödörbe zárt testtel és nem hagy maga után hátra más egyebet, mint egy marék port a felbomlott test atomjai között a kémia czéljaira. Minden, mi bennünket a föld porához köt, elmúlik a csontok országában; a jólét, hírnév, ünnepelte- tés, öröm és gyönyör szétfoszlanak; egyformán enyészik el a tudós s a tudatlan koponyája, a halálos ellenségek csontja s a szerelmesek szive; por lesz mindenkiből, aki élt, küzdött és elpusztult e földön: csak a szellem, az Isten lelkének e verőfénye, az ember halhatatlan lelke nem pusztul el, Az EGRi ÚJSÁG tárczája. Halottak napján. — Elbeszélési. — Irta : Mártonffy Imre. — Az Egri Újság eredeti tárczája. — A kőd egyre alábbszáiit. A gazdagon földi- síilett sírokon sötétpiros fénynyei égnek a lámpák s komoran és félősen lobognak a ködös ój- ójszakán. A néptömeg, mely egesz nap ellepte az utat, sietve tolong a temető kijárása felé s köny- nyebülten vesz lélekzetet, midőn e szomorú helytől búcsúi vett. Csak a sirásó maiad egyedül, hogy az elaludt lámpákat meggyujtsa, s a drága koszorúkat és képeket rendben tartsa. Most lépteit a kápolna közelében levő kis kapu felé irányzá, midőn különös zajt hall. Megállóit. Haligatózott, de minden csöndes volt. Már tovább akart indulni midőn ismét zajt hallott a temető-kápolna másik oldalán. Nem csalódott többé. Halkan tett egy lépést előre, szemét megerőltetve a sürü ködön keresztül — egy alakot látott görnyedni a hala1 más márvány-síremlék mellett. Szép, drága koszorúktól gazdagon diszitelt sir volt ez, és a homályos vö- rösfényü lámpák csodálatos visszfényt tükröztek a hideg kövön, az aranybetük csillogtak a szaliago- kon, s a rubintvörös üvegben a lángok lobogtak, majd remegve, majd ismét homályosan és szomorúan égtek mereven a sötét éjszakában. A sirásó jól ismerte e sirt, s ügyelt is rá, mert ez úgynevezett »fiatal sir« volt, s mert nemrég temették ide, s mert szép fiatal leányt rejtett magában. De mit keresett a fia fal leány sírján az a sötét, mozdulatlan alak ? A sirásó áhitatosan keresztet vetett — mert hát e szomorn hivatásban elfásuU emberek se mentek a babonától — hisz halottak napja volt, már pedig oly nap, melyen a régi babona szerint »szabadra imádkozott« lelkek ég felé röpülnek és a ki egy ily szabad lélekkel találkozik, veszve van, ha keresztet nem vet és még az évben kell meghalnia. Midőn közeledett, a sötét alak fölkelt, a sürü ködben még nagyobbnak látszott és midőn fölemelkedett, halk csörgés hallatszott A sirásó nagyot sóhajtott, midőn az elakban köpenybe burkolt fiatal tisztre ismert. — Elkéstem Lucia sírjánál, mondá a tiszt rezgő hangon, de csakhamar észrevette magát s mondá: »Málnay kisasszony sírjánál.« Nem lenne szives kivezetni innét. — Elkéset . . . Lucia sírjánál ? kérdezé az öreg fejét csóválva, hát ismerte Málnay kisasszonyt s talán a kastélyban is volt néhányszor és . . . A fiatal tiszt türelmetlenül szólt közbe: — Akarja-e megmutatni a kijárást? De a kiváncsi öreg nem egy könnyen engedte magát elutasítani, mert épen elemében volt. — Málnay kisasszony szép volt — kezdé újra — s nekem, öreg embernek rosszul esett, midőn hallottam, hogy az ő számára is kell sirt ásnom! És mily jó volt a kisasszony, mindenkit szeretett s nem volt senki, ki halála hir re ne sirt volna, mert tudták, kit vesztettek el. A tiszt, ki nem akarta a beszédes öreget félbeszakítani, sóhajokkal felelt, álmodozva nézett a sírokon égő lámpákra, melyek a sürü ködben mintegy fátyollal voltak boritva s távolnak látszottak ; az ö gondolatai is messze, távolban kalandoztak . . . ekkor fülébe csengett: — Vagy talán ismerte az ur ? — Menyasszonyom volt, — mondá remegő hangon, de most vezessen a kijáráshoz, tévé hozzá, az öregnek pénzt nyomva a markába. — Itt, mindjárt itt uram! mondá az öreg, a kapu felé vezetve a tisztet. Itt kijut az országúira. Jó éjt uram! A mai éjjel hideg és nedves lesz, havazni fog nemsokára — no de nem árt; a téli munka el van készítve . . . Bámulva nézett szét, — a tiszt e’tünt a sürü ködben. Már elment, — mormogá. Elkésett ... de finom ur . . . mosolyogva nézte markát e szóra, ezüst forint fénylett benne, ezzel vígan haladt tovább. * * * * Egy évvel térünk vissza elbeszélésünkben. Szép verőfényes őszi délután volt; az ökörnyál a mezőt és a fákat fonta körül, az őszi szél lengette a sárgult és vöröses lombokat, s a nap forrón sütött. Ilyesmit érezhetett a férfiú is, ki pompás telivér lován léptetve haladt a kastélyba vezető árnyas fasor közt. Még fiatal volt és alig állhatott a harminczas évek küszöbén; arcza csöndes örömben ragyogott — szivében tavasz virított s úgy látszék, soha sem lesz benne tél! — Mily szép — mily jó, suttogá magában. Mily boldogok leszünk egész életünkön át . . . — Jenő! . . hangzott a verenda felől, s ott állott Lucia, intve feléje. — Luciát hangoztatta ajka elfojtott őröm-
