Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-10-30 / 81. szám
eformatio. És csak akkor, „hogy eljött az idő teljessége“, akkor küldötte isten a szabaditót is, a megmentőt, a harcost és hőst, akkor állította ő az igaz embert a küzdtérre és felfegyverzé őt válogatott fegyverzettel, isteni lelkének fegyvereit adta kezébe, erősítette és edzette őt isteni erejével annyira, hogy a futásban el nem lankadott, sem hátra nem tekintett — sem meg nem tán- torodott. Ma ismét csodálkozva, mélyen megindulva állunk a reformáczió hősének, győzőjének, Luthernek képe előtt. Mily hatalmas egy ember volt ez, népének legnagyobb fia. Mily nagy küzdelme volt neki, mily sok ellenségnek nézett ő szemébe, mily sok harczban állott ő meg rendületlenül. Szive nem ismert emberi félelmet. Ő nem hajolt meg a római bálvány előtt, nem a félelmes spanvol Károly császár előtt, nem az angol Henrik király előtt, nem a német birodalom összegyűlt fejedelmei előtt. És nem hajolt meg azok fegyverei: az egyházi átok és a száműzetés előtt. Tudta ő, hogy az Isten szolgálatában áll. Isten maga küldötte őt. O, a különben alázatos férfi, teljes önérzettel mondhatta magáról: »Én is próféta, én is apostol vagyok«. De Isten és az ő lelke előtt, a mely benne nyilvánvalóvá lett, meghajolt mélyen. A nép gyermeke volt ő, és bölcsőjében ott feküdt a népnek legdrágább öröksége : a mély, igaz jámborság, gyermeki érzelem, a becses, egészséges, józan ész és jó kedély, törhetlen szabadságszeretet. Egész népe mellette volt. Ó nem állott egyedül miként egykor Vald Péter, Viklef és Húsz. Bástyát alkotott körülte az egész német nemzet, melynek iránta, az ö hithőse iránt való szeretete és lelkesedése tántoríthatatlan egész a mai napig. Ez a tántoríthatatlan szeretet és lelkesedés voltak az ő emyedetlen erejének forrásai. — Ö a nép kebeléből emelkedett fel s megszánta a szegény, sanyargatott népet. Miként egykor Mózes az Izrael népét az egyiptomi szolgaságból, úgy vezette ő ki az ő népét s ezzel együtt sok más népeket a római szolgaságból. Nyelvét nemesítette, újjá teremtette és lefordította a bibliát a nép nyelvére és az újra felfedezett evangyéliomot az apák, anyák és gyermekek kezébe adta. den kard feléje vág, de mintha láthatatlan angyal karok védenék, golyó nem éri, kard nem fogja \ győzhetetlent. Az ifjú Taraczky hire hamar babonás félelemmel töltötte el az ellent, s imádattal hozzátartozóit. Katonatársai tisztelettel üdvözölték öt, a vezér kitüntetései halmozta el, a honleányok pedig babérkoszorúval övezték fejét. És Ferencz, nem volt boldog. Szép arczán búskomorság ült, homlokát a gyölrelem és szomorúság barázdái szántogatták. Olyan volt a fiatal hős, mint a beteg tölgy, melynek belsejét apró férgek emésztik, lekonyitja pusztuló koronáját, mely büszkén daczolt a százados viharokkal; a harcz öt nem volt képes meg törni, de egy belső féreg emésztő lassan : a szerelem Igen, ö szerelmes volt. Megtanulta ö is ismerni azt az édes-kinos érzelmet, mely éltet és pusztít egyszerre s a melyet eddig még nem ismert soha. Margithoz nem a szerelem, csupán a rokonszenves szeretet köteléke fűzte. Most egész nagyságában érezte azt a kimondhatatlan édes érzést, mely többet ér a világ összes diadalánál, mely nélkül az élet csupán egy üres frázis. Csak egyszer látta ideálját, midőn az fejét bébérral övezte de ez elegendő volt arra, hogy s <ha ne tudja elfeledni. Nem is feledte. Tudakozódott utána és megtudta, hogy He- rendy Ilonának hívják, de megtudta azt is, hogy Ilona is szereti öt forrón, lángolón, amint csak a szív szerethet. És ö mégsem volt boldog. Fájdalmasan pillantott olykor-olykor ujjára, A reformátió hősének ezen képében nem ismernénk-é mi rá a reformátió sajátos benső lényegére, tettre késztető erejére? Hiszen ez volt és még ma is ez szövetsége a tettetés nélküli kegyességnek és a szabadság utáni nagy vágyódásnak. Vagy a miként m1 az szt. leczke szavaiban mondjuk: az evan- gyéliomi igazság és az ev. szabadság szövetsége. Az az igazság, mely minket szabadokká tesz a lelkiismeret dolgaiban. A reformátió nem csupán felderítette, megmutatta, megváltoztatta és végleg elűzte a babonának és tévelygéseknek tömkelegét és megtörte az azokkal együttjáró zsarnokoskodást, hanem vissza is vezérelt a hitnek kútfőihez, annak magvához és lényegéhez és a léleknek kincseit, amelyek mélyen elásva és elrejtve valának, felfedezte, kiemelte és napfényre hozta. De mi volt hát ez a hit, ez az evan- gyéliomi igazság? Kiáltó szó, a mely végig hangzott a ref. idejében, kiáltó szó az evangy. felelevenítésére, tiszta, eredeti, egyszerű lényegének helyreállítására, kiáltó szó magára az evangéliomra, melyet maga Krisztus prédikált és nyilvánvalóvá tett nékünk szóban és cselekedetben. Vissza a forrásokhoz, hangzott fel hatalmasan, az egész világba elhangzó hangokon. Vissza a hithez, a minden életnek, tudománynak és cselekedetnek kútfejéhez. Vissza az élő, megszentelő hithez, — el az életnélküli és külsőségeken alapuló szervezettel, el a szent zárdákkal és szentszerzetesi rendekkel, el minden dogmával és czeremoniával, a mit csak kigondola Róma. Vissza, — nem a római hithez az ő dogmáival, nem! hanem az egy, élő Istenbe vetett hithez, és ahoz, akÜminket ő hozzá vezetett és gyermekeivé emelt, a Jézus Krisztushoz, a mi egyetlenegy Urunkhoz és Üdvözítőnkhöz. Vissza a római hagyományok mocsarából és bűzhödt vizéből, a kútfőhöz, a szentiráshoz, a melyben még az életnek vize buzog. És ettől is vissza, magához a Krisztushoz, mert ez is csak azért van, hogy minket ő hozzá vezéreljen, róla bizonyságot tegyen, és az ő szellemének tiszta képét állítsa a mi szemeink elé. Mert bármennyire becsüljük is a szt.-irást, a melynek szellemétől áthatva és fellelkesülve kell lennünk, de nem szabad annak betűihez ragaszkodott csillogott az a fényes, kerek gyűrű, mely boldogságának szárnyát szegé: Margit jegygyűrűje, Tudta, hogy boldogságát csak egy szerető lény boldogságának árán vásárolhatja meg s nem volt bátorsága igy jutni hozzá a boldogsághoz. De hiába, ö is csak ember volt. Sok lelkiküzdelem után végre is lehúzta ujjáról jeggyürüjét s egy levélke kíséretében elküldötte Margitnak. Ezután megköny- nyebülten lélegzett fel; dobogó szívvel kereste fel Ilonát, odaborult lábaihoz, úgy vallotta be neki szerelmét és kérte, hogy ossza meg vele az életet, szeresse öt viszont s legyen az övé. Ilona pedig szerelemittasan borult az ifjú keblére és öröm könyek közt auttogá: — Igen, igen a tied vagyok, egyedül a tied I Egy hét múltán Taraczky Ferencz oltárhoz vezette Herendy Ilonát. * * + Oh te vérrel áztatott Kanaán, mikor üt szabadságod órája 1 ? Szegény hazám, szegény Magyarország, meddig fogod még viselni a jármot nyakadon s meddig fogod még tetterös karodon csörgetni a rablánczokat! ? .. . A sokat szenvedett hazán elzugott Rákóczy vihara. Eljött a szabadsng mogváltója, az Isten boszujának eszköze, hogy széttépje a bilincseket és abba verje a zsarnokot... Ferenczet a mézeshetek édeni gyönyöreiből riasztotta föl a harcziiadó. Nem volt gyáva: kibontakozott ifjn hitvese karjaiból, otthagyta a paradicsomot és ment a pokolba, hol meleg, ölelő karok helyett hideg, csillogó aczélok fogadják, hol mézédes csók helyett keserű halált osztogatnak , • • nunk és azok áltól fogva tartatnunk. Mért Luther, Kálvin, Zwingli előtt és azon korszak összes reformátorai előtt is egy előkutfő volt ugyan a szentirás, a melyből merítettek, égy fegyvertár, a melyből fegyvereiket szedték, egy paizs, melylyel magokat védték, egyszóval: a kér. igazság és szabadságnak egy menhelye, de nem a lelkiismeret béklyója, sem egy merev, lélekölő betű, nem egy csalhatatlan törvénykönyv. És épen ezért az ev. hit és ev. szabadság lényegében egyek. Ezek egymással szent szövetséget kötöttek, a mely többé fel nem bontható; mert az igaz hit eró, nem pedig bölcselem. Ez minket lélekben szabadokká tesz és meg nem öl. Ez a hit az örök Istenen alapul, áthat ez mindent, ami csak fogva tart bennünket itt e földön, áthat ez minden múlandóságon, minden hazug közbenjárón, minden betűn és íráson, minden külső tekintélyen, bármiként nevezik is azt a tudományokban vagy a bölcselkedésekben. Ez a hit egyedül az Istenbe van vetve. És igy megszabadít bennünket mindattól, ami lelkünket Istenétől elidegeníti. Ez a hit a keresztvén ember szabadsága, melyről Luther oly szépen ir és oly szépen beszél. És ez annak a szónak jelentése, miről az irás szól: »ne legvetek embereknek szolgái.« Ez a reformátiónak nagy, fölszabadító tette. De vizsgáljuk meg csak bővebben az ev. szabadságot, melyre az ev. hit által jutottunk el. Az nem a hitetlenségnek, hanem a hitnek szabadsága. Ez az ev. szabadság nem szeszély vagy szabadosság, nem mértéknélküli, nem fegyelmezetlen, oh nem, hanem annak mértéke, ereje és korlátozója Istenben és az ő erkölcsi törvényeiben van, tőle, általa és benne vannak mindenek; szivünk mélyébe van az írva, az ő kijelentéseibe, a melyeket lelki szemeinkkel látunk; az erkölcsi világrendbe, a mely létezik közöttünk ; a szeretet leikébe, a mely köztünk él és a szeretet azon nagy közösségébe, mely maga a kér. egyház. — És ez a szabadság mindenek előtt a hitnek, a lelkiismeretnek, a legszentebb meggyőződésnek szabadsága. Ez egy szentsége az embernek, a melybe semmi hatalom zavarólag, fenyegetŐleg, kényszeritőleg bele nem nyúlhat. Mert a hit a lelkiismeretre tartozik, a lelkiismeret pedig Ilona könyezve vett tőle búcsút, de sem tartóztatta : ö is honleány volt, ö is tudta, hogy első a haza. * * * * Rákóczy fegyvereinek kedvezettV szerencse; csekély kivétellel egész Magyarország a kezében volt. Ferencz mindig az elsők között harczolt; bátran küzdött most is mint mindig, de a sors könyvében meg volt Írva végzete: egy ostoba golyó sziventalálta, összerogyot és meghalt. * * * De ki az az ifjú, ki őrülten vágtat előre s emberfötötti erővel tör utat magának a viaskodik között? Elérte czélját;megállapodott. Ferencz holtteste előtt leszállt a lóról s nem törődve a körülötte leskelödő száz hálillal, odaborult a vérző holttetemre, ölelte, csókolta, édes szavakkal hivta vissza az életre: de a halottak némák, érzéktelenek . . . Végre elcsendesült ő is. Egy jótékoay golyó megszánta kínjait és oda furakodott abba a vergődő szívbe mely oly sokat szenvedett és oly igazán tudott szeretni. Az ifjú: Csábossy Margit volt. * * * Szivem úgy elszorul ha a múlt tükörébe nézek. Szemeim előtt véresebbnél-véresébb drámák játszódnak le és önkénytelenül is eszémbe jutnak koszorús költőnk szavai: „Hány fiatal izivet tele sok síép földi reménynyel Sujta le kegyetlen itt a riadó ciatavási“. lejir ‘ Sándor nV>wt vWNIVI $
