Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-09-28 / 72. szám
tartásának fedezésére a jövő esztendőben 76,379 írt 13 kr. fedezetlen kiadás lenne pótadóban beszedendő. A bolyoki oltárkép. — Saját tudósitónktól — Eger, szept 27. Egy csendes, zajtalan munkálkodásban eltöltött művészpálya nyolczvanadik műalkotásáról, a bolyoki oltárképről számolunk be olvasóinknak ezúttal, mely Sajóssy Alajos egri főgimnáziumi rajztanár, akadémiai festő, az orsz. magyar képzőművészek társulata s az egri kir. törvényszék vizsg. szakbizottságának tagja műtermében készült el a napokban. A 2 méter 45 czm. magas és 1 méter 80 cm széles vásznon rendkivül impozáns látványt nyújt a szép, világos színekkel festett s finom árnyalatokkal kidolgozott oltárkép, mely fehér keretbe helyezve teljesen befejezve áll ott a festői álványon. Sokan — s nem alaptalanul — bizonyos bántó banalitást látnak abban, ha az oltárképek alakjai túl világos színekben válnak ki a szentélyek képkereteiből s az áhítatra gerjesztő komoly félhomályban mintegy magukra erőszakolják a hívők — kíváncsiságát. Es ebben van is valami. A szentélyek komolyságához nem illik a rikító világos szín s az éles, bántó szinkeverék. Hogy Sajóssy Alajos mégis világos színekkel dolgozik ebben az ő ereje és zseniálitása rejlik. Az ő oltárkép alakjai világosak ugyan, de nem rikítók, hanem valami kedves, vonzó bájt, valami imára buzgó áhítatra gerjesztő érzelmet keltenek a szemlélőben, hasonlót ahhoz az érzelemhez, melyet a harmatos fű üde zöldje, vagy az ártatlanság szemnektet- sző szimbóluma: a fehér szin támaszt a lélekben. A rikító, világos színek, bántják a szemet, de ha a világos színek természetes harmóniába olvadnak össze, ezt a természetes harmóniát átviszik a lélekbe is. És ezen fordul meg Sajóssy művészetének zseniálitása. Nem csoportosít ő banálisán rikító színeket, hanem olyanokkal dolgozik, melyek derült szépségükkel hatnak, mint az üde ártatlanság, a fogékony lélekre. és nagy fekete ablaktábláival olyan volt köztük, mintha fátyol borítaná köröskörül. Síremlékhez lehetett volna hasonlítani, mely a temető félreeső helyén áll. A madarak utolsó dalukat zengték; néha egy-egy éles fütty hasította keresztül a levegőt; a tél szárnyai reszkettek a halvány, olykor felhő mögé buvó napsugárban. Egyszerre csak zizegni kezdett a fonnyadt haraszt, mint mikor léptek félre tolják s női ruha fodrai vonszolják magukkal, és Marcoeur megrezzent. Visszafordult. Bizonyosan más látogatók is voltak itt, akik az eladó fekvöséget meg akarták tekinteni. Daczára a 15 évnek, mely azóta elmúlt, daczára a sok adásvevésnek — melyen azóta e kastély keresztül ment. az a nö, aki most lelki szemei előtt megjelent s magányos álmát megzavarta, sajátságosán nyomasztó hatással volt kedélyére. Mindazon emlékeket, mindazon örömöket, melyek itt eltemetve voltak és melyek most itt szerte árasztották szomorú illatukat, mindezen dolgokat, melyekhez boldogságának megsemmisülése, lelkének kétségbeesése fűződik, most pénzben fölbecsülik, napi árfolyamra számítják át azon örömüket, melyeket ez a liget, e fák es virágágyak nyújthatnak. Olyan érzés fogja el, mintha élete volna martalékul odadobva, mintha azt tipornák lábbal, s mintha annak utolsó rongyaiért kellene küzdenie. Egészen hátul, a rózsaibokroktól környezett forrásnál eszébe jutott az a platán, melynek törzsébe, mint valami gyermek, mindkettőjük nevét beleváste. Örőmtudatíanul vit.ték oda léptei. De A bolyoki oltárkép nyolczvanadik ilynemű müve a páratlan szorgalmú művésznek. A boldogságos Szüzet ábrázolja e kép, amint a gyermek Jézussal ölében az olvasót nyújtja szent Domonkos, a dominikánus szerzetesrend megalapítójának. Az Isten-anya gyönyörű kék égboltozatról, egy égi sugárkévétől megaranyozott felhő-rétegen ülve nyújtja alá szét Domonkosnak az olvasót, ki rendjének hófehér ruhájában, fekete köpenye vállain, térdeplő-helyzetben fogadja azt, a hála s az égi látomány felett érzett örömeinek találó kifejezésével arczvonásain. Vele szemben szienai szent Katalin dominikánus rendű szerzetesnő térdel ugyancsak a szerzet fehér öltözetében, vállain a fekete köpennyel. A két térdeplő alak közé szent Domonkos szimbóluma, a kutya, szájában egy égő fáklyával s hátán a világegyetemmel van mintegy leheletszerüleg odaföstve s ez szintén nagyban emeli a szép oltárkép esztétikai és technikai összhangját. A kis bolyoki templom, mely Sajó- Várkony fiók-egyháza, egy igazán szép s hangulatkeltő díszt fog nyerni ez oltárképben, ha az fel lesz függesztve rendeltetési helyére az oltár fölé. JÁMUSZ. Egy év mérlege. — Hevesmegye közgazdasági viszonyai, ipara és kereskedelme a múlt évben. — (Harmadik közlemény.) Eger, szeptember 27. Nagyipar. »Bizonyos konzervatív hajlamoknál fogva nálunk a vállalkozó szellem még most is kevéssé van kifejlődve s a magán- vagy társulati tőkepénzesek csak a legritkább esetekben hajlandók tőkéjüket újonnan kelet- zett vállalatokba befektetni. Félnek még mindig a koczkázattól, holott bebizonyított tény, hogy vállalatainknak, aránylag, csak igen csekély perczentje az, a mely nem boldogul s a többi aránylag rövid idő alatt magas osztalékot ad, és a befektetett tőkét rnegkéts/.erezteti«. Ezekkel a szavakkal vezeti be a kereskedelmi- és iparkamara a nagyiparunk állapotáról szóló jelentését. Hát az lehet, hogy igy van a három megye (Bormégegyszer visszafordult az ismeretlen látogató nö felé. Ezután ismét elmélyedt ábrándjaiba. Louise képe nőtt emlékezetében és egyre batáiozattabb alakott öltöt ; jelen volt előtte a múltban, mely most újra föltámadt lelkében. Oh Louise Louise! Hol van ö most ? Hol vagytok ti a szerelem és boldogság órái, melyek itt játszódtatok le és melyek a mai napig tarthattatok volna ? Hol vannak a gyermekek, kik mindig megélénkítették volna a fasorokat lármájukkal, mely édesebb lett volna, mint a virágok iliaía. mint a lombkoronák árnyainak szerelmi ölelkezése. Talán meghaltak: de nem halott-e ő is? Megállóit. A hervadt rózsabokrok közt, melyeken keresztül látszott a forrás ezüst szalagja, megpillantotta az öreg platánt, kérgén vájt seb megnagyobodott úgy, hogy az egymásba fonódó betűk roppant szélességre nőttek. Ez a soha el nem tiinö emlék mély hatással volt reá, évről évre nőtt az a megújuló növénynedvek erejénél fogva. E jel magában foglalta életének egész iróniáját. Egyszerre boldogtalanabbnak érezte magát, mint valaha! bánata kétségbeeséssé fokozódott! oly kimondhatatlanul szerencsétlennek érezte magát, hogy legörömestebb eltemetkezett volna őrökre ide a magányba. Itt az ő vigasztalatlan élete mintegy szemfedöbe volna betakarva és a régi szenvedések elkerülhetetlen viszatérte talán azoknak enyhülését idézné elő, amint hogy a gyémánt is csak önmaga által köszörülhető. Elhagyta a szomorú helyet. De most újra sód, Gömör és Heves) összterületét véve alapul, de specziálisan Hevesmegyét, kivált annak székhelyét, Egervárosát tekintve, kissé túlzott állítás. Nálunk azok a bizonyos »konservativ hajlamok« tökéletesen elpusztultak, azokkal a szőlőtőkékkel együtt, melyeknek életgyökereit a filloxera elölte s igy biztos és jöyedelmező keresetforrásunkat tönkretette. A kenyér után néző ember nem ér rá »konzervatív hajlamokat« dédelgetni s nyugodtan bevárni azt a pillanatot, mig koldusbotra jut, hanem tőkéivel, ha van, uj keresetforrás megnyitásán fáradozik, a mi nem lehet más, mint az ipar. így keletkeztek az utóbbi időben városunkban a különböző iparvállalatok és pedig meglehetős gyorsan egymásután: az egri rézlemez- és vasalás- gyár-részvénytársaság, az egri nvomda-rész- vénytársaság, az egri sörgyár, az egri kőszén- kutató-társaság stb., pedig nemigen mondhatjuk magunkról, hogy; »vállalatainknak csak igen csekély perczentje az, a mely nem boldogul«. Az sem áll egészen, hogy az iparvállalatok iránt »csak lassan lehet a bizalmatlanságot leküzdeni s közönségünknek, amely az állami gyámkodást és kezdeményezést nagyon megszokta, a mely mindent felülről vár, az állami kedvezményben rejlő biztatásra nagvon is szüksége van«. Nálunk, a múlthoz viszonyítva, nem mondjuk elég, de ezidő szerint már meglehetős mennyiségű iparvállalat van, melyeknek azonban egyike sem kezdeményeztetett »felülről«, igy tehát alkalmunk sem volt »megszokni« a felülről jövő »kezdeményezést«. A mink van s a mivel bírunk, saját magunk kezdeményeztük s saját magunk istápoljuk. Ha még is vannak közönségünkben olyanok, a kik még tartózkodnak iparvállalatba fektetni tőkéiket, ezt nem »bizalmatlanságból«, hanem azért teszik, hogy időre és alkalomra várjanak, hogy okulva mások példáján, ők is akczióba lépjenek. Mi szőlőmüvelő nép voltunk s hogy iparosokká legyünk: átmeneti időre van szükségünk. Ennek az órái és per- czei pedig hosszúak. Egyet azonban mi is felettébb kívánatosnak tartunk, a kamara azon óhajának teljesülését t. i. hogy nagyiparunk ezután az eddiginél gyorsabb tempókban fejlődjék. feltűnt előtte a látogatónö árnyképe. És amint reá vetette pil antását, hirtelen megállóit. Louise! — Henry — kiáltott a nö. Egy darabig némán, mozdulatlan nézték egymást. Először az asszony tért magához. — Ön az ? — kiáltott föl. A férfi gyengén mosolygott: — Hát nem ismert volna meg ? Az asszony hosszú pillantást vetett kopasz homlokára, szakálla szürkülő szálait a s a redőkre, melyben mosolya végződött, — Mennyire megváltoztunk — szólt halkan. — Ön nem változott meg. A nö sóhajtott, hátravetette fátyolét és megmutatta a megfehéredett fürtéit. Szépsége megmaradt, de olyan volt mint a fátyolén keresztültörő fény, arcza halványsárga árnyat öltött, mely olyan volt, mint az őszi gyümölcs bágyadt fénye. És amint igy állottak egymással szemben, körülvéve a műit emlékei által, nem volt többó mondanivalójuk Mily különbség volt mindkettőjüknek azon arcza közt, — melyek hasonlók voltak a természet fáradságához a tél közeledtével, Szivükből néma vallomás emelkedett föl, azon sebről, mely gyógyitatlan maradt. Az idő mely megszeliditette a haragot, nem hagyott rajtuk hátra semmi mást, mint az eltűnt boldog órák emlékét. — Mi hozta önt ide? — kérdezte végre a nö. — Megakartam venni ezt a birtokot. És ön ?
