Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-05-22 / 35. szám
!. évfolyam. 35. szám. Eger, 1894. évi május hó 22. Szerkesztőség : Eger, Jőkai-iitcza 2. szám I. em. Kéziratok Lé»főn és csütörtökön d. ti. 4 óráig fogad tnti.ak el. Kéziratok u adatnak vissz Kiadóhivatal: Eger, Piacz-ntc/a 4. szára Hirdetések hétír- és csütörtökön d. u 4 óráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: egész é r fi ír , félévre 3 frt, negyedévre 1 Irt 50 kr. Egye-szám ára 6 kr. MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. A kápolnai hősök ünnepén. Eger, május 21. »Elhulltanak legjobbjaink, A hosszú harcz alatt...« Vörösmarty Mihály. 1848, 1849 . . . Véres betűkkel van beírva ez n két évszám nemzeti történél ütik lapjára, mert piros vér, honfi vér folyt ekkor szerte a hazában ; de a véres betűk felett ott van. a dicsőség, az elismerés babérkoszorúja is elhelyezve, mely örök dísze, örök büszkesége lesz a magyarnak. Melyik volt több, melyik nagyobb: a véráldozat-e, avagy a dicsőség? Nagy volt mind a kettő. Nebéz közöttük a választás. A vért kiontottuk, mert szerettük a hazát s szerettük a szabadságot; a dicsőséget megszerezték a nagy idők, nagy emberek nagy tettei, de azt a miért anynyi vér kiömlött azt, aminek kivívása anynyi dicsőséget szerzett a magyar névnek: tsak később, másoknak és másként, más alapokon kellett megteremteni, hogy boldoguljunk, hogy nagynak, szépnek s szabadnak lássuk ez édes hazát. * Egy nagy, egy szép, édes és dicsőséges álom, káprázatos délibáb volt az egész, melyet elővarázsolt a szivekben a csodás Az Cgri Újság tárczája. Május 2l-én. (A kápolnai hősök emlékénél.) — Az „Egri Újság“ eredeti tárczája. — Sötét myrtuslombok alatt Domborul egy vén sirhalom; Honfiak! e hantok felett Hullassatok hő könyeket. . . S megkönnyebbül a fájdalom! Zephirfelhök járnak ott fenn A magas ég boltozaton, Velünk együtt ők is sírnak, ölelkezzünk át honfiak!. . . Sírjunk!... s enyhül a fájdalom. Itt könyezzünk Kápolnánál, Itt van a mi kedves sírunk, Itt, hová az emlékezet : Fájó szívvel el-elvezet; A hősökért imádkozzunk ! . . . Áldozzunk a hit oltárán Gyászénekkel, gyász ruhában, Jól esik ez a hősöknek, lánggal égő hazaszeretet, de eltűnt, elenyészett az idővel s c-ak emléke, lénye, dicsősége maradt meg számunkra — talizmánul. De ez a talizmán aztán drága, megbecsülhetetlen ereklyéje a magyarnak, csak az a kár, hogy a mai nemzedék jó része már nem tudja, nem akarja megérteni e véren szerzett, megbecsülhetetlen nemzeti örökség rejtvebeszélö tiikait. Hogy miért? Ki tudná ezt megmondani? Akkor mindenki a hazára gondolt, s egy óhaja volt: boldoggá, hatalmassá tenni a hazat, most mindenki önmagára gondol s egy óhaja van: nagygyá, gazdaggá és ha talmássá tenni — önmagát Akkor feláldozta mindenki mindenét a hazáért, most mindenki mindenét a — hazától várja. Ajkkor egy szívvel, egy lélekkkel sietett mindenki a dicsőség vérmezejére, hogy meghaljon, ha kell, a hazáéit; most? — mindenki egy szívvel, egy lélekkel siet önmagáért — élni. Oh. inás idők, más emberek voltak azok, melyekről nekünk az emlékeze. beszél; nem érti, nem akarja érteni azokat már a inai nemzedék. De ha nem érti, nem akarja érteni is, s/.abad-e azért megfeledkezni róluk? Szabad-e elfeledni azokat, kik vérük bíborával igye keztek megváltani hazánk függetlenségét, a mi szabadságunkat, a kik mindenüket felA kik olyan rég’ pihennek Lenn, a hideg föld porában. Tudjátok e, kik nyugosznak E virágos hantok alatt?... Kérdezzétek a virágot, Majd megmondja: hogy hazátok Hősei porladnak alant . . . Nyugodjatok szent békében, Drága nekünk nyughelyetek, Drága emlék, — s elfeledni Mig él e hon, nem fog senki. Dicső hősök, félistenek! . . . Borongó. Z u I e i k a. — Keleti történet. — — Vigy engem magaddal. Legyek tied örökké. Szeressük egymást nyiltan, boldogan. — Suttogá a szép odaliszk, kihajolva a szerailnek vizre néző ablakából, mely alatt kedvese csónakban állott. — Szöktess meg. Követlek bárhova; ha a Sahara forró homokján kell naposig gyalogolnom, követlek; ha legveszélyesebb ellenségeink között álruhában, halál- félelmek közt kell áthatolnunk, követlek. Követlek áldozva meghaltak értünk, hogy mi boldogulhassunk, hogy mi élvezhessük azon előnyöket, melyeknek termő talaját aző kiöntött vérük tette oly termékenyítővé? Soha, soha! . . . Ha mégegyszer oly mély és hatalmas gyökeret verne is bennünk a hétköznajűas meggazdagodás utáni vágy, az anyagimádás s a kicsinyes önzés, mint a milyen mély és hatalmas gyökeret vert már eddig, még akkor sem lesz szabad megfeledkeznünk a közel félszázad előtt végbement csodákról, n ég akkor is kalapleemelve kell meghajolnunk a. hősök, a télistenek, a nemzet névtelen halhatatlanainak emléke előtt, mert az ő „tettök sugára átragyog időn, enyészeten“ s akkor is élni fog, mikor a mi önzésünket s a mindennapi kenyérért megalkudni tudó szellemünket már régesrégen elfeledték az — unokák. 1849. február 2fi és 27-én zajlott le megyénk területén dicsőségteljes szabadságharczunk egyik legvéresebb jelenete, a kápolnai csata; az itt elesett s most névtelenül, közös sírban nyugvó honvédek emlékét megkoszorúzni minden évben eljár városunkból egy lelkes kit csapat, hogy megvigye, hogy megújítsa évenkint a kegy ölet, a szeretet s a megemlékezés szenteli koszorúját, a 45 év óta tetemeik felett domboruló síron. veszélybe, elhagyom érted kényelmes életemet, rabnöimet, mindenemet, csakhogy boldogok legyünk. Allah nagy, meg fog segíteni bennünket. — Jól van, kedvesem, Zuleika. Holnap, ily időben, ha megszólal ablakod alatt a bülbül bájos éneke, lépj az ablakra és én a csónakomba emellek. Ha Allah segit s a rósz dzsineket elkergeti utunk- ból, elviszlek messzire, szép pálmaligetbe, hüs forrás tövéhez és ott fogjuk élvezni a hetedik menyország gyönyöreit, melyet Allah minden igazhivőnek egyaránt juttatott. Erre Feriz kibontakozott Zuleika ölelö karjaiból, a csónak csendesen tovasiklott a tó sima tükrén, mig végre a sötét éj elnyelte. A kert jázmin bokrai közül egy vigyorgó démoni alak emelkedett fel s tűnt el legott . . . . Zuleika még soká nézett a távozó után, majd a lassan előtűnő holdsugarak tánczát nézte a viz fodraival. Mind meg annyi dzsinek, úgy ugráltak. tánczoltak, mintha örvendtek volnar hogy két szerelmes titkát kilesték. A viz csobogása is, a mint a szerail falán megtört, úgy tűnt fel Zulei- kának, mintha a dzsinek kaczagnának örömükben * * * Még nem hangzott el az imámok egyhangú imája a minaretek magas tornyain, midőn Ali, a
