Dohánygyári Híradó, 1991
1991-11-01 / 4. szám
NEMZETKÖZI FIGYELŐ 1991 PRIVATIZÁLT DOHÁNYGYÁRAK - RAGASZKODÁS Á RÉGI MÁRKÁHOZ Egyelőre csak a Reemstma érzi otthon magát, mégis megjárta A keletnémet vagyonügynökség tüneményes gyorsasággal dolgozott a dohányiparban. „Pillanatok alatt” átadta a volt NDK cigaretta- és szivargyárait azoknak a multinacionális érdekeltségeknek, amelyek már rég megvetették lábukat az NSZK-ban. A Drezdai Dohánygyárat simán megvette a Philip Morris, a Berliner Zigarettenfabriken-t a Reynolds, a Nordhauseni Dohánygyárat pedig (mellyel Egernek oly sok kapcsolata volt) a Reemstma, a nagy nyugatnémet tröszt. A problémák csak ezután következtek. A Reemstma, a nagy „nemzeti” tröszt, mely büszke arra, hogy megél multinacionális kapcsolatok nélkül is, csendesen mosolygott magában. Még a vétel bürokratikus akadályaira is fel volt készülve, hiszen régi kapcsolatai voltak a keletnémet dohányiparral: a dolláros boltok számára a Reemstma gyártotta volt a minőségi cigarettát Honecker tör- pe-Birodalmában. Annál nagyobb volt a Reynolds meghökkenése, amikor kiderült, hogy a berlini gyárral együtt meg kell vennie a megszokott keletnémet „Club” márkát is, amely ott előkelő helyet foglal el a piacon. A Reynolds most Trierben gyártja a „Club"-ot, a berlini gyárat pedig gyorsan átadta a török állami monopóliumnak, a Tekel-nek. Most a BAT és a Brinkmann is gyárt egykori keletnémet márkákat, mert rájöttek, hogy a keleti területeken az emberek ragaszkodnak azokhoz a termékekhez, amelyeket megszoktak. A cigarettát elkerülte a Nyugat-láz „A keletnémet dohányipar őrzi identitását” — állapították meg kissé sértődötten a Reynoldsnál. Csakhogy itt nem az „ipar" identitásáról van szó, a dohánygyárak összetartásáról, hanem a fogyasztói Ízlésről. Nyugaton sokan arra számítottak, hogy a fal leomlása után a keletnémetek nyugat-láza megmutatkozni a cigarettapiacon is: rávetik magukat a nagy nyugati márkákra. Nos, a Philip Morris Marlboro-ja az egyetlen, amely számottevő sikert aratott; az emberek továbbra is ragaszkodtak a régi, megszokott ízekhez; s így a „keletnémet” márkák ma is a piacnak több, mint felén uralkodnak akkor, amikor a többi élelmiszeripari termék piaci hányada 10—20 százalékra zsugorodott, a diadalmas nyugatiakkal szemben. Hogyan vesztette el a Reemstma a „Cabinet-csatát”? Bizony lefagyott a fölényes mosoly a Re- emstma-vezérkar ajkáról a Cabinet- vesszőfutás után, mely bízvást helyet foglalhatna lapunk „Telefaxni” oldalán. A Cabinet a nordhauseni gyár terméke volt, mégpedig nagyon népszerű. A Reemstma átalakította a Cabinet receptu- ráját nyugati szabványokra, ami a kátrány- és nikotintartalmat illeti. Amikor a „nyugati” Cabinet piacra került, elemi felháborodás söpört végig a piacon. Az emberek a maguk régi Cabinet-jét követelték és kijelentették, hogy nem érdekli őket a kátrány. A Reemstma pánikszerű gyorsasággal állította vissza a Cabinet eredeti recepturájájt, a piac kedvéért megszegve az Európai Közösség normáit. A tanulságot úgy fogalmazták meg, hogy aki szereti a nyugati narancsot, nem okvetlenül szereti a nyugati banánt is. Ám a hatékonyság „emberi tényezője”... A Reynolds éppen ezért nagyon vigyáz arra, hogy a trieri Club éppen olyan legyen, mint a berlini volt. Nem kevés egykori keletnémet márka készül most nyugati gyárakban s így nagy javulás van minőségükben (kitöltöttség, át- eresztés, filter, stb.). Nem csekély időt fog igénybe venni, amíg a „keleti” gyárak hatákonyságban utolérik a nyugatiakat. Uwe Gabler, a Reynolds sajtóosztályáénak vezetője szerint ugyanannyi gép és ugyanannyi ember Nyugat-NéA Német Szövetségi Köztársaság parlamentje törvényt hozott a „Csomagolóanyaghulladék keletkezésének megelőzésé”-ről. A végrehajtási utasítás szerint ez év december 1 -jétől gyártók és forgalmazók kötelesek visz- szavenni és újrafeldolgozni a szállítási csomagolóanyagot; 1992 áprilisától a gyűjtő- csomagolóanyagokat a kereskedelemnek vissza kell tartania és vagy újra felhasználnia vagy visszaküldenie újra-feldolgozásra; 1993. január 1-jétől a kiskereskedelmi csomagolóanyagokat a forgalmazóknak vissza kell venniök és vagy újra föl kell használniok, vagy újrafeldolgozásra továbbitaniok. A fogyasztók számára kedvező csomagolóanyag-visszavásárlási rendszert a gyártóknak és a forgalmazóknak kell a megjelölt időpontokig kidolgozniok. Ebből látszik, hogy az anyagtakarékosság és a környezetvédelem a Német Szövetségi Köztársaságban nem tréfa. S az is látszik, hogy a demokrácia ott nem azt jelenti, mintha az államnak nem volna joga az irányításra (ahogyan azt honi liberálisaink szeretnék). Irány a puha csomagolás? Az egyesült német dohányipar számára nem csekély izgalmat jelent ez a rendelet, nem is szólva a csomagológép-gyártókról. Ha jól meggondoljuk, nem indokolatlan ez a rendelet. Csak a magyar dohány ipar évi 1500 millió m2 csomagolópapírt, ugyanennyi alufóliát s kb. harmadennyi celofánt-polipropi- lént használ fel a csomagoláshoz, s ez mind a szemétbe kerül. Az egyesült Németország dohányipara ennek legalább nyolc-tizszere- sét dobja el vagy semmisíti meg évenként. metországban ugyanannyi idő alatt kétszer annyit termel, mint a volt keleten. ... és külföldről árad a „virtigli” Club Csakhogy a Reynolds is megkapta a maga „övön aluli ütését", amikor rájött, hogy a csempész-konkurrencia külföldről tízezrével árasztja az eredeti Club-ci- garettacsomagokat a fekete-piacra. S ez nemcsak a Reynolds problémája. Harald König, a dohányipari vállalatok szövetségének elnöke szent a német államkincstár évi 1 milliárd márka bevételtől esik el a növekvő cigarettacsempészet miatt. Szerinte 10 milliárd darabot is kitesz az a mennyiség, amely adózatlanul talál gazdára Németországban. A csempészáru részben lengyel és más keleteurópai „utazók” révén, részben mediterrán maffiák útján érkezik Németországba. Egy karton akár 10 márka nyereséget is hozhat, tehát megéri a hosszú utat. Eközben a megnövekedett költségvetési kiadások fedezésére (sokba kerül a „Kelet”) a kormány 15 Pfenniges cigaretta ár-emelést határozott el; az első lépcső most novemberben, a második 1992 márciusában lép életbe. Ha ennek csak egy része visszakerül a termelésbe, újrafeldolgozásra, roppant hulladékcsökkentést és megtakarítást jelent. Késégtelenül meg kell változniok a cigarettacsomagolási szokásoknak. Egyszerű, könnyen és roncsolás nélkül bontható, rétegeiben nem nehezen szétválasztható csomagokra van szükség. A Niepmann máris arra számit, hogy a box-csomagolások visszaszorulnak és puhacsomag lesz az általános. A Reynolds a Camel-filter-t alufólia helyett máris préselt papírba csomagolja, s ennek teljesítménye, állítólag megegyezik az alufóliáéval. Kérdőjelek A csomag-újrafeldolgozási törvény gondot okoz a gyártóknak és a gépiparnak is. S nemcsak a német gépiparnak; az olasz és tengerentúli csomagológépgyártóknak számolniok kell azzal, hogy a német példát az Európai Közösségen belül mások is követhetik, tehát a holnap gépeit át kell tervezni. Vannak, akik fölvetik, hogy ez a lényegében szelektív hulladékgyűjtési rendszer megteremtheti a saját hulladékát. Speciális tartályokat kell előállítani erre a célra, ezek idővel tönkremennek; a rendszer maga adminisztrációt igényel (gyűjtés, könyvelés, szállítás stb.) és az adminisztráció megteremti a maga papírhegyeit. Annál is inkább, mert a rendelet nemcsak a cigarettacsomagokra, hanem minden fogyasztási cikk csomagolóanyagaira vonatkozik! Másfelől igaz, hogy az alumínium előállítása alufóliából olcsóbb, mint nyers bauxitból, ehhez viszont a papírt el kell égetni, márpedig az égetést ugyanez a törvény tiltja. Az egyesült német dohányipar fogas kérdései 1993: MINDEN CSOMAGOLÓANYAGOT VISSZA A TERMELÉSBE 17
