Dohánygyári Híradó, 1991
1991-11-01 / 4. szám
MÚLTIDÉZŐ Szülőházunk a nagyon fiatalon eltávozott bátyámé, meg az enyém volt, míg kényszerű helyzetben gazdát nem cserélt, olyan szomorúan fogadott ezen a nyáron. Hiányzik valaki ablakai tükréből, fái árnyékából, tudnom kellene, amit nem értek, végleg itthagyott utolsó lakója, idős édesanyám. „Hát itt laktunk” — mondtam magamnak, miközben egy bogár útját figyeltem lábam körül. Rádöbbentem a valószínűtlen pillanatra. Itt vagyok. A szellő megmozgatta a diófalevelet szobám kövén. Elindultam körülnézni... megnéztem a fákat, az őszibarack fák sorát, a házhoz vezető út mentén, s a ház előtt a diófákat. Közben idegennek éreztem magam a tárgyak és a növények között, s hogy valami kapcsolatunk legyen, föltörtem egy lehullott diót. A ház, ahol születtünk, vérből a bába kezében felmutatva mindketten, romlással teljes, most senki nem lakja, s egyedül, aki élek, hazajáró lélek vagyok. A szomszédból elkérem a piros szalagos kulcsot, benyitok az űrbe. Kriptát nyitnak így, csontok, széthullott koporsódeszkák a fölösleges tárgyak. A kamrában, ahol a fölöslegesség leginkább jelképeződik, a kézi hajtású daráló előtt a rongyokkal tömött csörlő, s a kenyértartó rácsok pókhálósak. A fal mellett két használhatatlan kocsikerék, újdonságukban elavultak. A szőlőültető szálvas minek, utóbb Itt fekszem, édes, fekszel magamon, és csókjaid tüzét oltogatom, hogy ne lángoljon az érzés, melynek nevét nem tudom, de jó nagyon, és kell, mint embernek az élet, mint sötétnek a hold, mint tengernek a mélye, s mint balsorsnak a nyugalom, mint napnak az este, mint ételnek a só, úgy kellesz nékem, mint pirkadatnak a csend, s mint beszédnek a szó, mert, mint száraz föld a záport, mint fáradt ember az álmot, mint vetések a Napot, s mint ajkaim a csókot, szeretlek, mint szobor az alakzatot, mint gyermek az önfeledt szabadságot, szeretlek, mert tiszta a lelked, 16 mákot törtünk vele famozsárban. A fűrészek metszetlenek, a fejszék élesítetlenek. Egyik szobában kukoricazúzó, a másikban rozzant dívány, csuhával tömött ágy, az egyikben még egy régi tükör, melyben növekedésünket méregettük. Kiürített sublótfiókok, tartalmuk már udvari hamu, vak képkeretek. A konyhában leszerelt villanyóra, üres zöld kredenc, melegre vágyó tűzhely, kint elöl falakat támasztó VALLOMÁS „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annáí is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülva- ló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ akácfapóznák, kővel becstelenített ablakok. Hát így — mondom magamnak, szomorú, belenyugtató zsoltárok jutnak eszembe. De a ház nem hagyja annyiban. Udvara gazain át kiküld a kertbe vigaszul. Ennyi gyümölcs nem termett mostanában. Az szeretlek, mert megértesz engem, szeretlek, mert szeretem a hangod, az érzéseid, az arcod, a szemed, szeretek várni, várni rád, úgy szeretlek téged, mint gyermek az anyját, úgy szeretlek téged, mint kezem a kezed, ha megszorítom, úgy szeretlek téged, mint ajkam az ajkad, ha megcsókolom... Mit mondjak még? Szeretlek téged, mint hangot a szó, betűk a papírlapot, szeretlek téged, mint ki szereti a csillagot, szeretlek álmodon, óhajtón, vigasztalón, ha elhiszed, ha nem hiszed, akkor is: szeretlek. öreg ringló még állja terheit, negyven évet bírt ki minden bőtermésű nyárban sebesülve. A hosszú szilvafák olyan kék, sűrű koszorúban, hogy a szemek épp elférnek egymás mellett, törnek azok is. A háztetőre hajló diófa smaragd gömbjeit villogtatja. Téli körte pottyan a me- retlen kútba. Most már a madarak is háborítatlanok, paradicsomi helyük az a sűrű, zöld, holdnyi eldorádó, alul lopakodik a tüskebujkáló madár, hátul szarka csörög, s megjött a seregélyek tatárhordája is, övék lesznek a gyümölcsök. Ezt a házat célzatosan nevezem várromnak. Most újra megteszem azt az utat, mint mikor járni tanultam a szomszédba a barátság bimbózása idején, második szomszédunkhoz a Katóékhoz. Margit néném házát folyondár sátrazza, tiszta szobája bedőlt. Ők világgá mentek, a temetőkbe meg a városokba. Ha gyerek vagyok, zsibong itt az élet, ha felnőtt lettem, a magány olyan, mint a dőlni készülő tűzfal, futni kell alóla biztonságos falak közé. Leülök az öregek mellé a kispadokra, nekem nem is olyan öregek ezek a nyugdíjasok, kamaszkorom felnőttéi ma is. Míg ott éltem, tavasz óta néztem a kertben egy rózsatövet amint leveleit kihajtja tüskéi fölé, bimbózik, nyílik, elhervad, de még szirmait is úgy ejti a földre, mint kezét a menyasszony a vőlegény kezébe. Minden pillanata az arák boldogsága és nem tud róla semmit, bár a rózsa pírja a lét mosolya. Boldog lehetne, mert nap, levegő, éj és harmat kapcsolatban van. Kiteljesedik sorsában, mint unokám 14 évesen, aki eszével és kezével hozzáad valamit a fölsejlő világhoz. De boldog lesz-e? Mi adja meg néki azt a teljes állapotot, amit a rózsa él? Nem akarok szégyenkezni, mikor majd öregségem karosszéke elé jön. A szülők megépítik a házat. Föléje kitűznek egy virágos-szalagos ágat. Egyik oldalán üveg, tele borral. A másikon üveg, tele verejtékkel. A bort megisszák, a verejtéket fönt hagyták, hadd sósodjon, hadd párologjon. Az állatokat bekötik, s ott marad, akinek dolga volt velük. Megindulok az alkonyainak. Egy sárga lepke jön velem szemben, azt mondom neki, ha még visszajövök, akkor se legyél barna, maradj akkor is ilyen tiszta sárga. Rajna Zsiga Ferenc: MIT MONDJAK MÉG?
