Egri Dohánygyár, 1988 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1988-09-01 / 9. szám
Lovas nemzet vagyunk Az 1848-as szabadságharc kiemelkedő csatája, a pákozdi ütközet napját, szeptember 29-ét a fegyveres erők napjaként ünnepeljük. Nincs évtizedes hagyománya ennek az ünnepnek, de az eszme, amit felidézünk, annál régibb, egyidős a magyar történelemmel: ezen a napon a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért küzdő kato nák sok évszázados küzdelmeire emlékezünk vissza. Pergessük vissza az eseményeket, idézzük az 1848-as szabadságharc emlékeit: A forradalmi események békés megszilárdítását lényegében két erő akadályozta: a bécsi udvar és a nemzetiségiek. A kormány egyetlen politikai támasza a tornyosuló veszélyek közepette az 1848 jú: busában választolt népképviseleti országgyűlés volt. A képviselők túlnyomó többsége kormánypártinak vallotta magát, s kisszámú baloldala pedig a kormányénál is radikálisabb politikát követelt. A szemben álló erők 1848 szeptemberében nyíltan is öszszecsaptak. Miután a birodalomban mindenütt másutt úrrá lettek a forradalmon, elhatározták a magyar forradalom felszámolását. Amikor a magyar országgyűlés nem mondott le az önálló had ügy- és pénzügyminisztériumról, Bécsben katonai megoldást választottak. Jellasics 40 ezer emberével átkelt a Dráván és a biztos siker reményében, dúlva-fosztogatva megindult Buda felé. De a nemzet nem hátrált meg. Amikor a törvényesség politikája csődöt mondott Kossuth és az országgyűlés nem rettent vissza a forradalmi lépésektől sem. Királyi szentesítés nélkül elrendelték az újoncozást, s a hadiszükségletek fedezésére a papírpénz kibocsátását. A Batthyány-kormány helyébe Országos Honvédelmi Fegyveres erők napja Bizottmányt választottak, olyan forradalmi kormányt, amely eszközeit „nemcsak a törvényből, de a haza veszélyéből merítette.” Kossuth toborzó körútra indult az Alföldön. Gyújtó hatású beszédeivel felrázta a közvéleményt. „Oly hatalmasnak hiszem én a népet, hogyha fölkel és összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatait is képes fenntartani erős karjaival.” — mondta Kossuth Szegeden, toborzó körútja utolsó állomásán. A nemzet elszántsága megteremtette gyümölcsét. Szeptember 29-én a Velencei-tó mellett Pákozd és Sukoró között a javarészt újoncokból és fölkelőkből álló sereg megállította Jellasicsot. A bán, akinek 9 ezer főből álló oldalvédjét néhány nap múlva a tolnai nemzetőrök kényszerítették fegyverletételre Ozoránál, levonta a tanulságot: Győrön keresztül sietve kiment az országból. Nemcsak az 1848-as szabadságharc, az egész magyar történelem egyik legfényesebb napja volt ez. Szeptember 29-e nem csupán a dicső történelmi múlt felidézése, hanem erőink számbavétele is. Ezen á napon kötelesség az egész nép előtt számot adni hadseregünk szelleméről, védelmi készültségünk állapotáról. Minden okunk megvan arra, hogy elégedettek legyünk katonai felkészültségünkkel. Hadseregünk elsajátította a legkorszerűbb technikát. A hadsereg új fegyvernemeket, birtokol. Néphadseregünk tisztjei ma már magas szintű képzettséggel rendelkező szakemberek, akik katonai akadémiákon, tiszti iskolákon szerezték meg, és szerzik meg ismereteiket. A bevonuló katonák előképzettsége is más, mint a múltban volt. Többségük a társadalmi fejlődés eredményekén) magasabb iskolai végzettséggel és felkészültséggel lép a hadsereg soraiba, ahol elsajátítja, tökéletesíti a fegyvernemének megfelelő speciális ismereteit. A technika azonban még nem minden. A legjobban felszerelt hadsereg is széteshet, ha nincs egységet adó célja és eszméje, ha nem támaszkodhat szilárdan a népre. Néphadseregünk katonái a szó szoros értelmében g nép fiai. Ez a hadsereg egy a néppel, és a nép hatalmának, a nemzet függetlenségének megvédelmezésére minden áldozatra kész. Mindez jelentékeny erővé teszi néphadseregünket. A történelmi tapasztalatok és a mai nemzetközi helyzet ismeretében világosan kell látnunk azt is, hogy egyedül még a mi erőnknél nagyobb erő sem tudna szembeszállni a világimperializmus hatalmával, ha támadást kezdeményezne. Ez a felismerés vezetett arra, hogy az európai szocialista országok egységes védelmi szervezetben egyesítsék erőiket. Magyarország — egész évezredes fennállása óta — most először részese egy olyan nemzetközi szövetségnek, amelyben egyenjogú tagként, a világ haladásának és békéjének őrzőjeként, a testvéri országok egész sorának erejét tudhatja maga mögött nemzeti céljainak kivívásában is. Ez a tudat jogos bizakodással töltheti el nem csupán a fegyveres erők tagjait, hanem egész dolgozó népünket. A mi országunkban mindenki nagyszerűen tud lovagolni. Nem kell meglepődni kérem! Lovagolni nem csak a zabhengeres négylábún lehet. De nem ám ! Nagyszerűen lehet lovagolni egyes emberek tettein, de a mi népünk olimpiai aranyérmes a szavak lovaglásában. Az a mi igazi erényünk. Végre találunk most egy igazi, mindent kibíró paripát. Az ADÓ-t. Milliók lovagolnak rajta. És az ADÓ bírja, fut és célbaér. Pedig még ütik is szegényt. Mindig azt a lovat ütik, amelyik jobban húz. Csak azt nem értem, miért kell ennyire hajszolni ? Egyetlen bűne, hogy ADÛ- nak keresztelték. És azt sem értem, mit kell ezen annyit lovagolni. Mióta elindultak dicső őseink az Etelközből, efajta lovunk mindig volt, csak máshogy nevezték. Forgassuk csak vissza az idő kerekét ! Volt: vám és tized, ötöd és huszad, hűbér és párbér, és kapupénz és kéményvám, hídpénz és dézsma, meg robot és fertályadó, meg a jó ég tudja, hogy mi nem, pedig akkoriban az adófizető bérét még nem bruttósították. Tudom, tudom! Valóban ezért volt Dózsa Györgyünk, meg Petőfink, de azt is tudom, hogy az a paci az élelmet vitte el, a nincsből csinált semmit a mi paripánk viszont tudja ho! a határ. Nem futkároz csak úgy össze-viszsza. hol ide, hol oda harapva. Micsoda különbség! A nevéhez is igazán hozzászokhattunk volna. Nyelvünk tele van vele, vagy rokonértelmű testvéreivel. Mi kérem tisztelettel, adózunk az elhunyt emlékének, tisztelettel tartozunk szüléinknek, felelősséggel tartozunk gyermekeinknek, néma felállással adózunk emlékének, mindig is volt adóhivatal, adóív, adóbevallás, adóbehajtó, sőt volt adósok börtöne is. Pont most kell ebből ekkora hűhót csinálni?! Mert az is igaz kérem, hogy mi, magyarok nemcsak lovagolni tudunk kiválóan, hanem gyógyítani is. Kutyamódon. Addig nyalogatjuk sebeinket, míg be nem gyógyul. Jó sokáig nyalogatjuk, hogy minél nehezebben gyógyuljon be. Mi, kérem, optikus nemzef vagyunk. Kerítésen kifelé. A szomszéd házát, a kolléga kocsiját, a kolléganő ruháját és mindenki fizetési szalagját. Aztán megnézzük szabad szemmel a miénket, és usgyi. Fej a nagyítót — futás utána. És ha a végén, utolsó erőnkkel feltesszük a nagyítót — megvizsgálván vele a magunkét —, ha csak egy hangyányival is nagyobb, különb, hosszabb, több mint a szomszédé, boldogan húzzuk magunkra a koporsófedelet. És közben elfelejtünk élni. Akármilyen hihetetlen, az ADÓ-pacin lovagolva is lehet élni. Mert nem a pénz az élet, csak kell pénz is az élethez. A mi videónk a diavetítő, színes a TV a színes celofántól, a mese szárnyán a világot bejárjuk, megnézünk minden fűszálat, bogarat, ha sétálunk Csak egyet nem teszünk meg soha: nem lovagolunk, kutyamód nem gyógyítunk, nagyítót nem használunk. Életem nehéz óráiban önmagam vigasztalására néha verset szoktam motyorászní. Azért nem szavalni, egészében fölidézni, mert nem teljes költemények jelentik számomra ilyenkor a lelki támaszt. Csak sorok, legföljebb strófák. És ki sem mondom azokat, csupán megmártom őket emlékezetem választóvizében. A teljes kimerültségtől mindig megóvott, ha a Toldiból végigzongoráztam, ami még nem hullott keresztül memóriám rostáján, ha Tóth Árpádsorok jelentették számomra a menekvést, ha Kosztolányi sugallta nekem, hogy mégiscsak nagy áldomás az élet. Olyan helyzetem változatlanul akad, hogy versekbe kell fogódznom. Mostanában szinte naponta szívemig fut Nagy László mindössze tizennégy sornyi, mégis hatalmas költeményének könnyes kérdése: „Ki viszi át a Szerelmet... a túlsó partra?" A versvarázs többek közt abban rejlik, hogy igazi, nagy költemény sokértelmű is lehet. A szerint, hogy ki, mikor, milyen körülmények között, minő lelkiállapotban olvassa. Jó magam sohasem vonatkoztattam egyértelműen a szerelemre Nagy Lászlói kérdést. Nehéz lett volna. Hisz ilyen két sor is előfordul az Írásban: „S dúlt hiteknek kicsoda állít, káromkodásból katedrálist? A dúlt hit szópár — gondolom — nem a szerelemre utal. Mire is? Szerintem mindenféle hitre. Arra is ami van, arra is, amit megrongyolt a vihar. Arra is, ami elillant. 2 DOHÁNYGYÁR Ki viszi ? Olyan időket élünk, amikor sok mindent át kéne mentenünk a túlsó partra. Ami a magam értelmezése szerint nem valami léten túli színhely, hanem egyszerűen a holnap. És se szeri, se száma annak, amit itt kéne hagynunk. Bánjék el vele a pusztító idő. Ha rajtam múlnék, ezen a parton hagynám a minden! egyforma tűzzel helyeslő polgártársamat. Hisz gondolkodás nélküli helyesléseire épült ugyan jó, de legalább annyiszor a butaság, sőt embertelenség is... Nem vállalnám útitársnak a felelőtlenség csúcstartóit, akiknek tudatlansága, makacs erőszakossága folytán annyi baja támadt az országnak, akik önfejűén vittek bele sokakat anyagi és erkölcsi ingoványokba és amikor látnivalóvá lett a baj, nem a maguk felelősségét emlegették, hanem azt mondták a legjobb esetben — mi hibáztunk... Lemondanék azok közreműködő kísérletéről, akik idejét múlta, bedohosodott ötleteiket szeretnék próbálgatni az idők végtelenjéig. Embertelenség?... Örökös a vita, hogy hol kezdődik, mi jellemzi. Ilyen kegyetlen menet volna az átkelés? Néha bizony beleborzad az ember. És talpraszökken beftne a gondolat: végtére is nem háborús körülmények között törekszünk valami felé. Honnan volna bárkinek is erkölcsi felhatalmazása, hogy cserbenhagyja azokat, akiknek erejét felőrölték már az élet viszontagságai ? Útnak indulunk abba az irányba, de a csomagolásnál nem felejtettünk-e ki a csónakból egyet mást, ami nélkül ma már nehezen képzelhető el az élet? Néha kapkodó sietség előzi meg az ilyen útnak indulást. Az 1600-as 1700- as évek Franciaországában szinte törvény volt, hogy aratás után a földtulajdonos nem tallózhatott a maga területén. Még aratóinak családja sern szedhette össze az elhullott magokat, kalászokat. Arra a három napra az ínséget szenvedők, nyomorékok, gyermekek lephették el a tarlót, hogy segítsenek magukon. De beborította a történelem homálya ezt a szokást... Olyanynyira a jótékony ' érzelmek fényűzésének számítana ma már az ilyesmi, hogy Frankhonban feltehetőleg szó sem esik róla. Bár lehetett némi sugárzása akár a mi tájainkra is, mert az egyik újságban felháborodott hangú levélben tette szóvá egy tiszántúli parasztember: a téesz elnöke fölégettette náluk a levágott gabona tarlóját, holott a levélíró száznál több csirkéje még jócskán talált volna ott csemegét a betakarítás után is. Kevés olyan történelmi helyzet adódott ebben az emberöltőben, amikor nagyobb szükség volna a megértő, okos, a félelmeket elhessentő jó szóra, mint ma. És a helyzetmagyarázók, az információk birtokában lévők gyakran Inkább nyugtalanságot gerjesztenek, semmint föloldanák a szorongásokat. Olvastam néhány napja egy magas hivatal második emberének nyilatkozatát az újságban. Azt mondotta: „Minden intézkedés azt szolgálja, hogy elkerüljük a tömeges munkanélküliséget.” Erre bizonyosan sokakban csörömpöl a riadalom: Uramisten, hát tömeges munkanélküliség is előfordulhat nálunk? Ami a személyi jövedelemadó bevezetéséhez fűződő magyarázatokból félreérthető, vagy a nyugtalanság fölkeltőjének bizonyult, az rózsavíz ehhez. Ki viszi át a túlsó partra a boldogságról álmodott álmokat? Bár annak prózai pillérei is vannak, mint a nyereségrészesedés, telekkönyvi kivonat, vagy ilyen és ilyen négyzetméter alapterületű otthon. Egymásba karol-e az úton a reménység és az a józan álláspont, mely szerint a haladás el sem képzelhető fáradságos munka nélkül. Van egy kedves, nyugdíj előtt álló ismerősöm, házfelügyelő. Télen a ránk zúdult hóforgatag idején ott akadt dolgom, ahol ő felelős az udvar rendjéért. Olyan ütemben kotorta a fehér áldást, hogy szinte nótája volt. Évődve kérdeztem: „Történt valami?’ Értette a mókát, szusszant egyet a lapátra támaszkodván, majd közölte tettetett fontoskodással: „Beléptem az operatív bizottságba — nem mondta még be a rádió?” Dehogy mondta be, már miért mondta volna be? Ámbátor, most, hogy visszaemlékszem a történtekre, az én emberem méltó lett volna a név szerinti megemlítésre. Az országot szinte elárasztó bénultság idején, tréfába bugyoláltan, de komoly akaratától fűtötten vállalta a maga részét a bajok legyűréséből. Gyönyörű szavakból nincs ugyan nálunk hiány, ha a helytállásról beszélünk, de ki tépi le végre a frázisok selyempapír burkát az ilyen cselekedetekről, ha méltányolni illő és szükséges azokat? A túlparton vajon a munka valóságos megbecsülése vár azokra, akik eljutnak odáig? És folytathatnám a kérdések számtalan változatának fölsorolását. Ki viszi át a szabályozók. az árváltozások tengerén azt a vallomásunkat, hogy legdrágább kincsünk a gyermek? Ki menti át a holnapra nzt a megmásíthatatlan vállalásunkat, hogy a munkában, családfenntartásban megöregedettektől távoltartjuk a megélhetési gondokat? Ha arra gondolok, a hatvanas évek óta cihelődünk, hogy átjussunk a túlsó partra csak úgy vélekedhetem — bizony nem a Radetzky-mars ütemére léptünk ily hosszú ideig. A felelősök még csak korholó szót sem kaptak, gyakorlati elmaradásunkra elméleti magyarázatok születtek. Hogy is születhetett volna más, hisz éppen harminc esztendeje hangzott el Kellér Dezső nevezetes konferansza, „Bíráljunk bátran, élesen” címmel, s abból kihallhatta bárki a lényeget. Azt, hogy üres frázissá laposodott a címben szereplő megfogalmazás. És inkább úgy értendő: ne zavarják a munkát bírálatokkal, hagyjanak bírálatra szorulóknak békét. Ki viszi át a túlsó partra azt a szerény igényünket, hogy bízni szeretnénk ' a magunk józanságában, tisztességében és abban — lesz erőnk, akaratunk, mozgáslehetőségünk, hogy rendet teremtsünk a házunk táján? Hiszen át akarunk jutni a túlsó partra. Rajna
