Angolkisasszonyok leánylíceuma és felsőkereskedelmi iskolája, Eger, 1928

12

gasra! Mennyi jóindulat, komolyság fejeződött ki egész lényükön, s milyen derült volt arcuk, repesett szivük, ha -elismerés, biztatás fogadta első próbálgatásaikat. É'TŐl- évre szaporodott azoknak a száma, akik francia, ^ angol nyelvet tanultak a maguk erejéből, mert többre vágyódlak, mert akartak tudni, mert kedvük volt reá.

És büszkék voltak arra, hogy önképzőkörüknek vezetőtanárához a másik három középiskola nagyobb diákjai, az ő cimboráik is elvitték első verseiket, novelláikat, fordításaikat! Buzdítást, elismerést várva. Igen, az ifjúságnak ez a lelkessége, munkakedve tette az önképzőkört gyűléseket olyan szépemlékűvé. Nem fáradság, hanem gyönyörűség volt minden ilyen együttlét. Bensőséges érzést váltott ki mindenkiből, s emlékül maradt sok-sok évié a tanárnak, s az ifjaknak egyaránt.

Valóságos betetőzése volt a hetedik pozsonyi évben a millenáris ünnep, melyet a négy pozsonyi középiskola: a kir. kath. főgimnázium, az áll. főreáliskola, az ág. h. ev. lyceum és a Kereskedelmi Akadémia ifjúsága közösen rendezett, s két ünnepi déletőttöt elfoglalt a pozsonyi színházban. Soha ennél szebb, lélekemelőbb, meghatóbb ünnepet nem láttam. Mikor a függöny felgördült, a színpadon félezer kitűnően fegyelmezett diák-énekkar, Dolmány Frigyes tanárnak, a világhíressé vált Dohmány Ernő apjának vezeése mellett teljes zenekari kísérettel rázendített a Himnuszra. Nem volt szem, amely szárazon maradt volna a színházban. Szent érzés, szent komolyság, a hazaszeretetnek imádságos kifejezése volt az.

Amint ez ünnepet megtudta közösen csinálni a négy iskola, oylan egységes megértés volt a négy iskola tanárai között a tanári munka megbecsülésében. Nem vetélkedés, nem irigység, nem hamis ambició sarkalta a lanárt, hanem annak az érzése, hogy a társadalom tiszteletét csak ezzel az érzéssel és közös munkával fogjuk kiérdemelni.

Volt valami ideális ebben a tanári közszellemben, melyet közös értékünknek tekintettünk és féltékenyen őriztünk. A pozsonyi tanárkörben tartott felolvasásokat — havonta egyszer, — hetven-nyolcvan tanár hallgatta végig, s a gyűlést követő vacsorán néha ötven-hatvan tanár vett rérszt kedves és meghitt kollégiális érzésben. Ha erre gondolok: a Pozsonyban töltött kilenc munkás esztendőnek óriási eredményeit Isten különös jóságának tartom, s hálát adok neki, hogy ennek a tanári életnek én is részese, s talán közremunkálója is lehettem.