Angolkisasszonyok leánylíceuma és felsőkereskedelmi iskolája, Eger, 1928
9 dedebb, formásabb, magyarosabb feleleteket adjanak a megbeszélés során hozzájuk intézett kérdésekre. Be jól esett bólintanom, megdicsérnem a buzgóságukat, felolvastatni velők az osztály előtt ügyesebb, iskolai vagy házi dolgozataikat, leülni közéjük, melléjük a padba s űgv foglalkozni velők, hogy az iskolát észrevétlenül családi gyülekezetté változtassuk. Nem kellett félni attól, hogy a rend felbomlik, a fegyelem meglazul. Nem kellett egy hangos szóval sem csöndre inteni. Valahogy megérezték, hogy mindez azért van így, hogy ők bátrabbak, őszintébbek lehessenek, hogy tanulni nem kényszerűség, hanem lelki gyönyörűség, hogy az iskola nem arra való, hogy kellemetlen nyűg legyen, s végül, hogy az iskolában is lehet valami kívánatos, lehet ám óhajtani: bár megint magyar óra lenne, bár jönne a szavalat, amikor mindenkinek szabad a katedrára állani, az osztály felé fordulva .szavalni, vagy mesélni, kinek amire éppen kedve van. Szabad bírálni, de okosan, mert ha valaki ostobaságot talál mondani, a fiúk bizony kinevetik. Ez ellen pedig nem lehet tenni, mert az osztály nagy és hatalmas, az egyes diák alá van rendelve az osztálynak. És az is olyan jó, ha a diák ott ül a katedrán a tanár úr mellett, s onnan beszél. Meg az is előfordul, hogy a diák ül a katedrán s a tanár a fiúk között a padban. Csak eleinte furcsa, mert hozzá lehet ehhez is szokni. Igen, mindenhez hozzá lehet szokni és mindent meg lehet szeretni, még az iskolát is. A fiatal tanárnak arra is kedve volt, hogy a tízperces szünetekben felkeresse az ő fiait az osztályteremben, a négyszögudvarban, amely kicsiny volt a tanulók nagy számához képest. Nézte a játszó diákokat. Hangosak, lármásak, elevenek voltak, aminthogy az természetes is. Az osztályteremben gubbaszkodókat kizavarta, hogy mozogjanak a folyosókon, az udvarban,, a játszókat megfigyelte. Nem volt ez a pozsonyi iskolában akkor szokás, de ő nem törődött a szokással, neki jól esett, ha fiai között lehet. Meg akarta őket jól ismerni, s a játszó diák erre alkalmasabb, mint a padban ülő. Majd elviszi őket a tavaszi hónpokban játszani egy-egy délután. Ez sem volt szokás akkor, nem is volt kirótt kötelesség, ez is csak nobilis passzió volt, tetszett a tanárnak, hát megtelte. Abban a másik iskolában sem volt szokás, ahol ő tanult. A kötelező négy-öt órán túl nem látott tanárt egy-egy nap a diák, s járta a maga útját, vagy tanult, vagy játszott, vagy kártyázott egy-egy jól eldugott diáktanyán. Ezek a szombat délutáni játszó-kirándulások aztán
