Angolkisasszonyok leánylíceuma és felsőkereskedelmi iskolája, Eger, 1928

10 lelki és testi szükséggé váltak. Katonás rendben vonultak ki az iskolai udvarból, végig az utcán, majd énekszóval vágtak neki a mezőnek, s ott aztán egy alkalmas térsé­gen megkezdődött a játék. Akadtak pompás játékrende­zők a fiúk között. A tanár csak nézte, majd közéjük állt ő is, dobta a labdát, tartotta a hátát, s bizony őt is jól megcélozták, s haj, milyen boldog volt, aki eltalálta. Mek­kora gyönyörűség lehet a diáknak, ha a „tanár urat“ hátba vághatja a labdával! Aztán a csütörtöki és vasárnapi kis vendégekre gon­dolok. Minden csütörtök és vasárnap vendégeket hívtam előbb uzsonnára, később vasárnap ebédre is. A vendégek az osztály legszegényebb diákjaiból teltek ki. A kis kerek­fejű, nyílt tekintetű Náci, akinek az apja órás volt, de nem gazdag órás, csak amolyan ébresztőórás-mester, Lőrinc, a csallóközi parasztfiú, Matyi, a foltozó szabó sápadt arcú, vézna fia és még mások, amint sorra kerültek. Meg­egyeztünk a feleségemmel, hogy leültetjük magunk mellé a szegénysorsú fiúkat. Eszembe jutott, hogy engem tizen­két év alatt egyszer sem ültettek terített asztalhoz, pedig legalább egyszer-kétszer szerettem volna ott ülni. Ami nekem kívánatos volt, bizonyára kívánatos ezeknek a bumfordi kis pozsonyi fiúknak is. A tanári terített asztal, nem mesebeli gazdagságú, de azért mesebeli mégis, ezek­nek a fiúknak bizonyára kívánatos is, mert itt jó szó, jó szív, melegség fogadja a kis diákot. Itt úgy beszélhet, mint akár otthon, és nem nézi őket szigorú, vizsgálódó szem. Az első nap elfogódottságán, ha túl lesznek, meg­könnyebbül rájuk nézve ez a szokatlan állapot. Mekkora öröm volt ott látni őket az asztalomnál, hallani beszélgetésüket, látni arcuknak, szemöknek a ra­gyogását, tudni azt, hogy a vasárnap, a csütörtök emlé­kezetes marad sok-sok éven át, talán egész életükben. Végigkíséri őket, s az erre való emlékezés emberi érzéseknek plántálója lesz, észre fogja velük is vétetni, hogy vannak sokan, akik sóvárogják a jó jót, akik éhe­sek az emberséges részvétre, akik velünk együtt élnek, s mégis rajtunk kívül állanak. Ó, ti én szegény kis diákvendégeim, be sok meleg­séggel gondolok negyven esztendő múlva is reátok! Nem vártam soha, hogy hálásan gondoljatok reám, hogy meg­ható leveleket írjatok, hogy nevem napjára ünnepi beszé­deket mondjatok. Lám, a Náci gratulációja is minden esztendőben kudarccal végződött, mert Náci rendületlenül

Next

/
Thumbnails
Contents