Angolkisasszonyok leánylíceuma és felsőkereskedelmi iskolája, Eger, 1928
10 lelki és testi szükséggé váltak. Katonás rendben vonultak ki az iskolai udvarból, végig az utcán, majd énekszóval vágtak neki a mezőnek, s ott aztán egy alkalmas térségen megkezdődött a játék. Akadtak pompás játékrendezők a fiúk között. A tanár csak nézte, majd közéjük állt ő is, dobta a labdát, tartotta a hátát, s bizony őt is jól megcélozták, s haj, milyen boldog volt, aki eltalálta. Mekkora gyönyörűség lehet a diáknak, ha a „tanár urat“ hátba vághatja a labdával! Aztán a csütörtöki és vasárnapi kis vendégekre gondolok. Minden csütörtök és vasárnap vendégeket hívtam előbb uzsonnára, később vasárnap ebédre is. A vendégek az osztály legszegényebb diákjaiból teltek ki. A kis kerekfejű, nyílt tekintetű Náci, akinek az apja órás volt, de nem gazdag órás, csak amolyan ébresztőórás-mester, Lőrinc, a csallóközi parasztfiú, Matyi, a foltozó szabó sápadt arcú, vézna fia és még mások, amint sorra kerültek. Megegyeztünk a feleségemmel, hogy leültetjük magunk mellé a szegénysorsú fiúkat. Eszembe jutott, hogy engem tizenkét év alatt egyszer sem ültettek terített asztalhoz, pedig legalább egyszer-kétszer szerettem volna ott ülni. Ami nekem kívánatos volt, bizonyára kívánatos ezeknek a bumfordi kis pozsonyi fiúknak is. A tanári terített asztal, nem mesebeli gazdagságú, de azért mesebeli mégis, ezeknek a fiúknak bizonyára kívánatos is, mert itt jó szó, jó szív, melegség fogadja a kis diákot. Itt úgy beszélhet, mint akár otthon, és nem nézi őket szigorú, vizsgálódó szem. Az első nap elfogódottságán, ha túl lesznek, megkönnyebbül rájuk nézve ez a szokatlan állapot. Mekkora öröm volt ott látni őket az asztalomnál, hallani beszélgetésüket, látni arcuknak, szemöknek a ragyogását, tudni azt, hogy a vasárnap, a csütörtök emlékezetes marad sok-sok éven át, talán egész életükben. Végigkíséri őket, s az erre való emlékezés emberi érzéseknek plántálója lesz, észre fogja velük is vétetni, hogy vannak sokan, akik sóvárogják a jó jót, akik éhesek az emberséges részvétre, akik velünk együtt élnek, s mégis rajtunk kívül állanak. Ó, ti én szegény kis diákvendégeim, be sok melegséggel gondolok negyven esztendő múlva is reátok! Nem vártam soha, hogy hálásan gondoljatok reám, hogy megható leveleket írjatok, hogy nevem napjára ünnepi beszédeket mondjatok. Lám, a Náci gratulációja is minden esztendőben kudarccal végződött, mert Náci rendületlenül
