Angolkisasszonyok intézete, Eger, 1911
Az Angolkisasszonyok vezetése alatt álló érseki róm. kath. tanitónöképzőintézettel kapcsolatos gazdasági telep
3 volna el az árban!» A tisztességes házimunkának a lealacsonyi- tása, az előkelőséggel, a magasrangu állással össze nem egyeztetése teremtette meg társadalmi életünkben a XX. század uj női típusát, az egész nap semmittevő, dologtalan, unatkozó, henyélő nőt. Az ilyen nő nem töltheti be azt a nemes hivatást, amelyet az Isten anyja jelölt ki eszményképül a gyermeknevelésben. Az ilyen anya lelki világából lassankint kiűzi az unalom — mint az ördögpárnája — azokat az erényeket is, amelyek glóriával övezik a teremtés remekét: csöndes, megelégedett családikörben a jó, a nemesszívü, a szorgos, az erkölcsös, a vallásos anya tisztes alakját. A dolognak, a tisztességes munkának megvetése, a külsőségekben való tetszelgésbe, az «én»-nek a bálványozásába sodorja bele a nőt, akinek legkedvesebb bútordarabja lesz a szalontükör és a piperéket tartalmazó asztal s legkiálhatatlanabb levegő a konyha, az étel gőze. Az ilyen nő hiúságának kielégítésénél nem számol a férj családi és vagyoni viszonyaival s olyan költekezésbe sodorja a családot, amelyek a kisháztartás egyensúlyát teljesen felbillentik. Ebből származnak azután azok a súrlódások, elégedetlenségek, melyek oly sok jómódban, boldogságban élhető család békességét döntik halomra. Xem igy volt ez a múltban. A letűnt korszak tiszteltté, becsültté tette a női munkát, a háziasszony teendőjét. «A trieri egyház hagyománya szerint Szűz Mária saját kezemunkája ama egy darabból szőtt Krisztuspalást, amely a trieri egyház legnagyobb régi kincse». «Arpádházi boldog Margit a róla elnevezett sziget kolostorában királyleány létére nem átallott kézi munkát végezni, a konyhában főzni, sőt edényeket mosogatni». «Mária Terézia királynénk ügyességét, szorgalmát számos templomunkban található remek hímzésű ornátusok dicsérik». Zrínyi Ilona, Szilágyi Erzsébet, Lorántffy Zsuzsánna s a magyar történelemnek annyi más kiváló asszonyai — bár gazdag uradalmaknak és váraknak voltak a birtokosai — nem panaszkodtak, mint a mi modern nagyasszonyaink, unalomról, mert vendégeiknek maguk készítették s olykor maguk szolgálták is fel az ízletes, pompás magyarételt. Szükségtelen volt a háziasszonynak dicsekedni egy-egy sikerült ételnél azzal, hogy ezt «én főztem». Fölösleges volt a lovagnak egy-egy süteménynél az egészséges, üde, ártatlan, szerény úri leánykától kérdezni, hogy «maga sütötte-e?» Ami most ilyen kérdésekre — kivált a magasabb köröknél — meglepő; addig a múltban igen természetes, magától értetődő felelet volt. Vissza kell tehát a női munkát emelni arra a piedesztálra, amelyen a múltban volt. A konyha- és virágkertészet, a sajt-
