Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1939
4 LEVÉL STEFIKÉHEZ! Nehéz a szívem, nehéz a toliam . , . hisz’ nem írtam még Neked amióta csak imáinkkal megközelíthető messzeségbe költöztél. Hallom, ott Nálatok aranyba mártják a tollat és gyémánt porzóval hintik meg a betűket. Hiába hozná hát szerető szíved suhogó angyal- szárnyon ide a levelet. Nem tudnám elolvasni, megvakítanának. Kicsi Barátnőm, tudod, messze vagyok én most a drága otthontól, idegen országban járok. Emlékszel, az iskolában mennyit beszélgettünk messzi világok ismeretlen szépségeiről. Mindig utazni akartunk. Hát most én itt vagyok — szomorúan, Nélküled — az egyik álomvárosban: Krakkóban. Tudom, szomjas lélekkel innád szavaimat, zárkózott lelked úgy nyílott mindig az idegen csodákra. Beszéljek a hatalmas dómról, vagy a középkori zegzugos utcákról ? Nagyon tetszenék Neked a roppant méretű, gyönyörű vár. Nem, Stefikém, másról beszélek. Az egyik utcán a dominikánusok kis templomába léptem be. Valami különös összhangba vegyül itt össze a legtisztább gót művészet a kis kápolnák szelíd Istenkeresésével. A színes ablakokon beszivárgó fény sejtelmesen világítja meg a pompás szárnyas főoltárt, az apró, kőcsipkés mellékoltárokat. Az én lelkem azonban messze száll, haza, a hófehér egri intézeti kápolnába, amelyet Te úgy szerettél. De mi ez? Az ablakon át csillogó aranysugár térdeplő fehér leányalakon ömlik el. Hirtelen eszembe villan a régi zárdái emlék: könnyfátyolos szemed, átszellemült arcod látom. Mit keresnél itt? Már ott vagy ő mellette. Elérted az örök Jóságot és Szépséget, akit olyan buzgón kerestél ebben a szomorú földi életben. De hallga csak, az imádkozó leány suttogó szavát egyszerre hallom is: «Uram, ő értük könyörgök, szeretteimért, akiket a földön hagytam. Jó Atyám, vigasztald meg őket, a szere- tetet, amellyel engem, a földi embert szerettek, most hadd oszthassák szét sok szomorú árva gyermeked között. Úgy szeretném, ha őket jobb, nemesebb, kiválóbb emberekké tennéd, hogy már a földi életben is megismerhessék a Te közelségedet. Add, Uram, hogy ahol eddig fájón ütöttek, most puha kézzel simogassanak, ahol eddig könnyet fakasztottak, most csupa mosolyt varázsoljanak és ahol gyávák és erőtelenek voltak eddig a Te dolgaidra, ezután erősen harcolni tudjanak. Add, Uram, az én imámért, az én könyörgésemért.» Nem tudtam szólni, csak hangtalanul mormoltam: «Istenem, teljesítsd az ő akaratát!» Édes kis Stefikém, imádkozz továbbra is sokat értünk. Mindig szerető Krakkó. (PaPP) Melindád, ív. éves ih
