Állami gimnázium, Eger, 1937
4 az itt élő családtagjainkat s a még nagyobb családot, nemzetünket védjük, ha kell: munkánkkal, ha kell: fegyverrel. Mi adott az athénieknek olyan erőt Salamisnál, hogy a perzsák sokszoros túlerejét legyőzhették? Hisz hazájukat, Attikát már elfoglalták a perzsák, s ők utolsó talpalatnyi földjük Salamis mellett állottak hajóikkal; velük szemben a hatalmas perzsa hajóhad. De Salamis szigetének partján ott állottak az athéni harcos férfiak gyermekei, elaggott szülei, feleségei, akiknek élete, szabadsága függött apáik, fiaik, férjeik tetteitől! A harcos férfiaknak, ha csüggedni, fáradni kezdtek, csak rá kellett pillantaniok hozzátartozóik könyörgő arcára s ez még a haldoklónak is új erőt adott. És megtörtént a csoda! A maroknyi athéni győzött s ezzel megmentette hozzátartozóinak, nemzetének életét s hamarosan visszafoglalta hazája földjét is. Olyan példája ez a lelkesedés mindent elsöprő erejének, hogy még ma is, majd harmadfél évezred után is csodáljuk. A franciák büszkén emlegetik az 1914-ben vívott marnei csatájukat, amelyben a már-már győztes németeket a hozzátartozóit s hazáját védő francia férfi lelkesedése szorította vissza. Mi is joggal lehetünk büszkék a limanovai győzelemre! Hisz a franciák helyzete sokkal könnyebb volt. Igaz, hogy ők is vereségek után látszólag megtörve, váratlanul állottak talpra, de nem túlerővel kellett harcolniok, mint nekünk. S így limanovai hőseink még nagyobb feladatot oldottak meg! Eddig a limanovai győzelem örömet, lelkesedést kelt bennünk. De fájdalmas érzést is most, amikor látjuk, hogy a hősök emberfeletti küzdelme sem tudta biztosítani ezeréves hazánkat. Igaz, ez nem az ő hibájuk! Akik a hősök közül a küzdelmet túlélték, elpusztultak később a négy évig tartó küzdelemben s a megfogyatkozott sorokat már pótolni nem tudtuk. S nekünk még oly nációkkal kellett együtt, inkább helyettük harcolnunk, amelyek hátbatámadtak bennünket, mikor meggyengültünk. Ellenségeink pedig majd az egész világot sorakoztatták ellenünk, úgyhogy szinte minden emberünknek egyenként csavarták ki a fegyvert kezéből. Ha mai sorsunkat, csonkaságunkat látjuk, fájdalmas érzés visszagondolnunk a világháborúra s ez a fájó érzés kíséri győzelmeinket is. Miért szenvedtünk, véreztünk annyit, ha a gyávák, az árulók s a legyőzőitek osztozkodtak épen a mi testünkön könyörtelen ellenségünk, Franciaország kegyelméből? Mert sokat, nagyon sokat szenvedtünk azok is, akik fegyverrel kezünkben harcoltunk s túléltük a világháborút. S nekünk még fájóbb, égetőbb az a seb, amelyet ma mindenki érez elveszített véreink miatt. Mi kétszeresen érezzük, mert bajíársainkat veszítettük el. Azokat, akikkel együtt harcoltunk az ezeréves Magyar- országért s akik most felénk nyújtják a távolból kezeiket s mi nem tudjuk azt megszorítani, nem tudjuk őket megszabadítani szomorú rabságukból.
