Állami gimnázium, Eger, 1937
5 A világháború gyermekeket érlelt férfiakká. Napok, hónapok alatt olyan tapasztalatokat nyújtott, melyeket egy emberöltő alatt sem szerezhet meg az, aki részt nem vett benne. Hány emberről tudjuk, hogy csak halála előtt tér meg s leplezi le lelkének titkait. A háborúban sohasem tudtuk, melyik pillanatban állunk újra és újra a halállal szemben. Ott megnyílt a lelkünk. Őszinték voltunk. Ott virágzott ki az önzetlenség, kölcsönös segítés, támogatás, amelyet egy szóval fejeztünk ki: bajtár- siasság. Ott megvolt bennünk az a testvéri szeretet, amely sem a származást, sem a rangot, sem a nyelvet, sem a vallást nem nézte. A baj- társiasság mindennél erősebben kötött össze bennünket. Ez a tiszta, önzetlen bajtársi szeretet tudta elviselhetővé tenni a szenvedéseket, a halál gondolatát s könnyítette meg még a halált is! Sajnos, a háború vége felé az igazi bajtársak legnagyobb része elvérzett, elpusztult s meggyengült a háború füzében megedzett bajfársiasság is. A testileg kevésbbé alkalmasak lelkileg sem tudtak már egymáshoz kapcsolódni a bajtársi érzésben. Én ebben látom az összeomlás egyik okát. Bár a visszaemlékezés fájdalmas érzéseket támaszt fel bennem, mégis fel akarom tépni a behegedt sebet, hogy némi fogalmat nyújtsak azokról a szenvedésekről, amelyekből a limanovai hősök is kivették részüket s amelyek még nagyobbá teszik érdemeiket. Ezt ma különösen időszerűnek és szükségesnek tartom. Hisz a múló idő és a körülmények is ellenünk esküdtek abban, hogy mindnyájunkban felébredhessen az az érzés, mely a világháború hőseit áthatotta. Hisz csak akkor tudjuk őket igazán ünnepelni, ha meg is értjük őket s legalább gondolatban próbáljuk átérezni azt, amit ők éreztek. Bizonyos, hogy azok tudják csak igazán, mit jelentett a háború, akik fegyverrel a kezükben küzdötték, szenvedték végig. Mit tudtunk mi a háborúról addig, amíg oda nem jutottunk a harc közepébe? Semmit. Csak maga a harc adja azt a tapasztalatot, amelyet vérrel, nemcsak a magunk, de a ránk bízott embereink vérével és életével kellett megfizetnünk. Hogyan képeztek ki bennünket a háborúra itthon? A fegyelmező gyakorlatok, testi edzés s fegyvergyakorlatok után kivezettek a harcszerű lövészetre. Ott a terepen az ellenséget jelképező alakokra néhány lövést adtunk le — persze ezek nem lőhettek vissza — s ezzel kiképzésünk be volt fejezve. Miután felszerelésünket: fegyvert, töltényeket, konzervet s a csukaszürke egyenruhát megkaptuk, menetkészek voltunk s távirati parancsra indultunk a harctérre. A búcsú a várostól szép volt. Nagy tömeg kísért ki bennünket a vasúti állomásig. Énekszóval vonultunk, felvirágozva. Lelkesen ünnepeltek bennünket. Ez mind igen szép volt. Hozzátartozóinktól persze már nehezebben vettünk búcsút, de őket s egyben magunkat is azzal vigasztaltuk, miért épen mi nem térnénk vissza. A vonat elindult kelet felé. Éjfszaka, amikor eltörődve az utolsó nap fáradságától épen lepihentünk volna,
