Állami gimnázium, Eger, 1928

10

eredményt érjünk el, ahhoz elengedhetetlen, hogy minden órán rajzoltassunk. A felelő a táblára, a többi a füzetbe dolgozik. A tanár pedig ellenőrzi az összes rajzokat, elsősorban a táblán készülőt. Amig pl. a Dunántúlt tárgyaljuk, addig minden fiú füzetébe belekerül a Dunántúl képe. Lehet, hogy végül unalmassá válik ez a begyakorlás, de a leleményes tanár ezen is tud segíteni. Egy azonban bizonyos: a Dunántúl legfontosabb tulajdonságait mindegyik fiú megjegyzi.

Sajnos, e módszernek is vannak fogyatékosságai. Ilyen pl. az, hogy ennek segítségével csak a hegy és vízrajzot taníthatjuk meg, de a politikai felosztásra nem terjedhet ki, mert a vármegyéknek csak vázlatos rajza is leküzdhetetlen nehézségek elé állítja a fiúk képességét. Már a városokat, különösen a topográfiái formákhoz alkalmazkodó településeket, (peremváros, kapuváros, átkelőhely) könnyen megjelölhetjük.

Ha a térképpel s ennek rajzoltatásával alapot adtunk a növendéknek, ha fejében kialakult a térkép, a táj, vagy ország képe, még mindig veszedelem fenyeget bennünket: az ifjú neveket tud és nem fogalmakat. Tegyük fel például, hogy megtanulja az Északnyugati Kárpátokat, lerajzolja az egész területet, a térképen pontosan megmutatja az egyes láncokat. Hogy azonban anyagukban, tektonikájukban, továbbá külső alakjukban miben különböznek egymástól, miről lehet felismerni a vulkános, kristályos és röghegyeket, milyen tájképi szépséget nyújt az egyik, s milyent a másik, ezeket már nem tudja. A földrajz régi, hagyományos tanítása mellett ily kérdésekre nem terjeszkedett ki sem a tankönyvíró, sem a tanár. Ilyenformán a hegyek, vizek stb.-nek épen egyéni vonásait nem ismerte meg a tanuló. Ma azonban, mikor minden egységet (Magyarország) tájakra (Nagy Alföld, Kis Alföld, Kárpátok stb.), ezeket kisebb tájakra (Kárpátok: É. Nyugati, É. Keleti, Keleti és Déli Kárpátok), ezeket még apróbbakra (homokkő, kristályos, vulkános stb. övék) bontjuk, akkor bőségesen nyílik alkalom arra, hogy az említett példában a különböző geológiai zónákat alkotó tagok közelebbi tulajdonságaival is megismerkedjék a növendék.

Ez az eljárás a modern földrajznak új módszerén, az első részben említett tájleíráson épül fel. Mint ott rámutattunk, a föld tulajdonképen csak tájak összesége. A földrajz a földfelszínt tájakra bontja, ekkor analizál, viszont a tájak összehasonlítása s ezekből magasabb tájtipusok megszerkesztésekor már szintetizál. Magának a táj fogalmának megalkotása nehéz logikai munka, mely igen sokirányú szemléletet kíván. A táj sok erő és tényező komplexuma: felület, vízrajz, éghajlat, állat, növény és ember együttesen hozzák létre. Sokszor nehezen körvonalazható a táj, határai homályosak, elmosódottak.

Bár az említett példa azt bizonyítja, hogy a tájleírásnak a középiskolai földrajztanításba való bevezetése gyümölcsöző, mégis csinyján kell vele bánni, legalább is az alsó osztályokban. Nevezetesen azért,