Állami gimnázium, Eger, 1923
37 fl VI. osztály tehát azt mutatja meg eleven műfajokon, bogy a merev szabályoktól elütő, egyéni stílus is lehetséges, sőt, ime, a költői műfajokon láthatni, van és állandó életet él Külső „fogászainak egy részét, e fogásoknak a természettel és gondolattal való összefüggéseit (metafora, metonimia, szinekdoché, ritmus, rím stb.) vizsgáltuk eddig is. Itt nem izolált egymagukban való létezésüket, hanem eleven életüket ismerjük meg. Világos dolog, hogy erre az egyéni stílusra születni kell. Hasztalan volna tehát a remekek kifejezéseit, fordulatait, mű-eljárásait stb. gyüjtet- nünk és utánoztatnunk. Ez oktalanság volna s azt a veszedelmes bitet keltené, hogy Nürnberger Tricbter=ek korszakát éljük. De^bizonyos az is, hogy van egy stílus, amely a merev sablont már meghaladta, de különösebb egyéni ereje nincsen, hanem középút a kettő között. Nevezzük ezt az irodalmának ismeretén és szeretetén nevelkedett közélet átlagstílusának. S ez az, ami minálunk nincsen meg, ez az, aminek elérésére törekszünk. Nincs meg a magyar közéletnek ez a stílusa. Mert hiszen az ilyetén stílusnak az a főfeltétele, hogy mennyi báj, formásság, kedvesség, mennyi eredeti magyaros mű-elem, finomság, kifejezőség szürénkezett át az olvasott és szeretett irodalomból a közélet nyelvébe. Ebben a tekintetben pedig nagyon rosszul állunk. Hiszen közéletünk^az irodalom múltjával, sőt közelmúltjával is alig érzett ben őbb kapcsolatot, Eötvös és Vörösmarty óta jóformán nyomtalanul vibarzott el fölötte minden egyénibb stílművészet. Bizonyos rétegek mai könyvolvasó szenvedélye pedig a közélet olyan érdeklődésének látszik, amelynek mintha semmi köze nem volna irodalmunk tegnapjához : hiszen némely íróink lekicsinyelte!- nek, magyarságuk „sujtásos“-nak bélyegeztetik, az az érzelmi skála, melyet Arany döbbenetes erővel tud kifejezni, tudomásul sem vétetik, Madách filozófiai mélységekkel és finomságokkal teljes nyelve határozatlannak mondatik stb. stb. Igaz, hogy az új költő-generáció a kifejezés finomságának ezer új értékével ajándékozott meg bennünket s mintha ezek a finomságok a közélet egy-egy rétegére igen hatottak volna, fl legnagyobb baj épen az, hogy egyoldalú és elszigetelt volt a hatásuk. Teendőnk tehát az, bogy a lelkiség titokzatos mélységei s az egyéni stílus művésziessége között lévő szerves kapcsolatot mentői több, szőr, mentői konkrétebben (v. ö Stílusformáló elvekkel!) világítsuk meg s folytonos elektromos ütésekkel zaklassuk, élesszük a tanulók érdeklődését. Olvastassunk értelmesen, szépen, mimikával s törjük meg azt a brutális hagyományt, mintha csak kevesek privilégiuma volna a megragadó előadás. Általános törvénynek mondható, hogy ki milyen szépen tud hangosan olvasni, annyira szereti az irodalmat, annyira érzi meg a szépségeit. — Vigyázzunk arra is, hogy az instruktiv útbaigazítások aprólékossága el ne nyomja a szépség szuggesztív erejét. A dolgozatok hármas iránya (értekező, művészi, szónoki) megmarad, flz értekező irány tárgyköre itt az esztétikával bővül ki. Rajta kell lenni, hogy a most már lassan-lassan megbiggadó mindennemű ismeret-elemek (természettudomány, történet stb.) is szóhoz jussanak a dolgozatokban, — Forrásokat még most is mi ajánlunk, de csak ott, ahol tökéletesebb invencióra való komoly törekvést észlelünk.
