Állami gimnázium, Eger, 1923
20 meg a következő gondolat-lapdát, melyet meg kell kapnia az értelemnek, bogy megsújtbassa vele a már feléje iramodó új gondolat-csomót. Amaz ingadozik, habozik, libeg s annyira szerelmes ebbe a libegésbe, bogy nélküle nem is jól esik ne i a gondolat-pondus megfogása. Mi megállunk a földön, azután dolgozunk. Milyen szép, magyaros metafizika ez ! Olyan, mint a küzködő fldám földönjárása, aki az űr-jelenetéhez csak akkor folyamodik, mikor már valóban mindent kipróbált a földön. Nyilván* való, bogy a nyelvek pszichéjének ilyen gyökeres sajátosságaival szá* molnunk kell, ha meg akarjuk láttatni növendékeinkkel a mondat» szerkesztés titkait. Eleinte azt is sürgetnünk kell, bogy a mondat olyan bosszú legyen csak, bogy egy be» és kilégzéssel kimondhassuk. Igaz, bogy a nyugateurópai nyelvek nem egyikébe átöröklődött a cicerós gondolatszerkesztés, amely periódusaival főkép szónoki indulatbullámokat akar fölkelteni a hallgatóságban. De hol vagyunk ma már a stilus-fejlődés azon korszakától, amelyik a gondolat lassú kibomlásának fülünket verő zenéjével akar hatásokat kelteni! Hiszen ma már annyi a gondolatunk, bogy épen maguk a gondolatok kergetnek bennünket írásra, beszédre, a kifejezés kénytelenségére, vagy legalább is a gondolatok bőségének kellene bennünket erre kergetnie. Ha a mai szónok vagy író ilyen lassú kibomlású gondolat» és eszme»muzsikával akarna bennünket elkápráztatni, mindig gyanús, hogy sem eszméje, sem gondolata nincsen. Zenél ott, ahol ma már nemcsak zenét keresünk. Fájdalom, nagyon elterjedt típusa még ma is ez a típus a rétoroknak és rétor-íróknak. De nem kelbe tervszerű következetességgel rávezetnünk a növendékeinket arra az igazságra, hogy csak az írjon, akinek van mondanivalója, az szónokoljon, akinek van lelke, az lépjen föl a nyilvánosság előtt elmetermékeivel, aki legalább velejében átélte ezt a rengeteg változatosságú gondolattömeget, amelyért az európai ember vérrel verejtékezett ? Mikor így az ábrázolásokkal és konkrét megbeszélésekkel vérébe vittük át a tanulónak a mondatnak nemcsak test-szerű, hanem magyar testszerű szemlélését, rátérhetünk a beszédrészekre. Tudjuk már, helyesebben éljük már, hogy a gyermek számára ez értelmes, a művészien és magyarosan felépített mondat az a mesevilág, melyben a szóknak eleven életük van. Fiki tehát a gyermek szókincsét szaporítani, stílusbeli készségét emelni akarja, okosan nem szinonimák, kifejezések, gyökeres szólások gyüjtetésével, kipécézésével, csoportosításával teheti, hanem csak az élő mondattal. A mondat tartalmát, ritmusát élménnyé tenni s az élmények formába törekvését meglátni, megvárni, a formák nyerseségét simítani, a tökéletesebb felé indulásukat alkalmas módszerekkel gyámolítani, ez a titok nyitja. S hogy most mégis kivesszük a szavakat az élő mondatból és egyenkint, mint beszédrészeket vesszük őket szemügyre, erre ezen a fokon csak egyetlen ok késztet: a magyar szó-kategoriák révén még egy kapát nyitunk meg neki az abstractio felé s beléléptetjiik abba a világba, melyben a nyelvtények mikroszkóp alá kerülnek. Itt fokozottabb mértékben boncolunk, tehát holtabb elemeket vizsgálunk, hogy fölépítsük tökéletesen a magyar nyelvtant, amelyre az idegen nyelvek tömeg-tanításánál
