Állami gimnázium, Eger, 1909
22 Mint eszthetikusból, nagy kritikus is lett Szemere. Kritikai’ oldalát már többször érintettük, mert mikor költőket magyaráz, önkénytelenűl is kritikát mond róluk. Itt inkább azon kérdéssel foglalkozunk, mikép fogta ő fel a kritika feladatát. Előre is megjegyezzük, hogy ítéleteit is mint eszthetikai elveit is össze kell mintegy halásznunk, mert ezek is szét és szét vannak szórva munkáiban. Azt mondja Szemere Kazinczy Ferenchez Pest, 1809. febr. 28. kelettel: „Ha poéta nem lehetek is — amit mindég rosz- szabb — rosszabb nem — poétái környülállásaimból sejdítek — kritikus mindazáltal. a próba és szorgalomnál fogva válhatik talán belőlem." És valóban vált is belőle; nem adott ő a kritikának talán valami nagyobb lökést, de ennek történetében mindig számottevő egyéniség marad. A kritikát Szemere ingatagnak tartja, kivált a szépirodalmi kritikát és pedig az ízlés változékonysága miatt s így a kritika támasztékokban való szükölködése miatt Szemere azt kívánja, hogy nálunk szükséges volna különösen az. analytico-syntheticai kritika. De megmutatja gyakorlatban. Módszert akart ő a kritikában is, mint minden tudományban és ezt az analytico-syntheticai módszert meg is mutatta. A költőknek magyarázata meggyőz bennünket erről. Nem annyira a költői egyéniség fokonkénti fejlődésére fekteti a fősúlyt, mint inkább egyeskölteményekre, mint magukban álló egészekre. Nem nézi annyira a kit, hanem inkább a mit, hogy mit adott a költő. Ezt a költeményt aztán a legapróbb részletekig felboncolja, úgyszólván minden egyes szavát minden tekintetben vizsgálja és csak azutáa mondja ki ítéletét. Ő tehát analizál első sorban és azután összeteszi az analizálásból nyert benyomásokat és úgy ad ítéletet. Egy rövid példát idéznünk kell e módszerére: ime például hogy analizálja Petőfinek: „Megy a juhász szamáron“ című költeményéL „Megy a juhász szamáron“ . . . e sorral kezdi meg Petőfi népelbeszélését (nevezzük románc vagy balladának, mindegy!); a másodikban folytatja „Földig ér a lába“, a harmadikban folytatja szintén: „Nagy a legény, de nagyobb“ . . . s végre a negyedik sor rythmusát ezen egyetlenegy szóval tölti be: „Boldogtalansága. (Mint alább: „Elkeseredésében.“) A lyrai elbeszélés törvénye szerint, de Horatius ezen szavainál fogva is: In praesens tempus omittat! a lyrára nézve sajátabb időt, a jelent; a beszélyre nézve pedig sajátabb időt, a múltat vegyíti össze. A jelenben mondja e megy a juhász, földig ér, csak azt hallja, haldoklik, felpattan*
