Állami gimnázium, Eger, 1909
10 tegetéseiben kezdi elmélkedéseit a költészetről mint művészetről, majd a lírai énről, a különböző érzelmek szerepéről, váltakozásáról stb. szóval bizonyos eszmék egymásutánját nem tagadhatunk meg a Dalversenytől. így első sorban sokat foglalkozik a költészet mibenlétével és igy a költő egyéniségével. Poéta nascitur, mintha ezen mondás lebegne örökké szemei előtt a költők egyéniségeinek vizsgálatánál. Kiválóan és majdnem mindig a lírával foglalkozik, a lírai költőkkel, hogy az olvasó sokszor elgondolkozik a fölött, vájjon Szemere nem gondolta-e a lírai költészetet magasabb rangúnak a többiek felett? Ismételten és ismételten tér vissza a lírára, a lírai egyéniségre, akár bírál, akár magyaráz egyes költőket. Felfogása a költészetre nézve nem új, hiszen századok, ezredek tana és tapasztalata, hogy a költészet művészet és így első sorban magának a költőnek egyéniségével függ össze; de az. ő kritikai, aprólékoskodó tehetsége, roppant részletezni szerető módszere által mintha mélyebbre hatolna, mint más eszthetikus vagy kritikus. Vörösmarty akkor még fjptal költőnek egy lírai költeményét (Kis leány baja) magyarázva és fejtegetve igy nyilatkozik a költő egyéniségéről: „Táncos és színész, építő és kertész, szobrász és festő, hangász és poéta . . . mindnyájan mintegy ember- feletti, nemtői orgánummal fejtenek ki önmagokban bizonyos sejtelmes, előizletes saját architectonikájok felől, a münem kisebb vagy nagyobb oeconomiájára nézve: ezek többnyire mindnyájan hasonlók a bogárhoz, mely selyemszálait önnedvéből ereszti s gombolyítja fel; hasonlók a hódhoz, mely nem példa vagy tanítás, hanem saját belösztön sugalma után építgeti hajiokát.“ És alább: „A müvész-organum nem annyira ki, mint inkább be, önmagába tolja a lelket s olykor-olykor csak azért röpíti ki, hogy az élet virágain harmatcseppeket s ezekből később mézcellákat alkosson magának.“ íme hasonlatok és egy kép által jellemezve a költő mint művész. Egy nemtői orgánummal bir szerinte a költő, teremtő erővel, ha igazi művész. Más szavakkal, a költő már a priori nemtői orgánumánál fogva bir sejtelemmel, előérzettel a maga művére nézve, mert mint tovább mondja Szemere: „az idő előtt theoretikussá vagy kritikussá erőszakoltatott poéta el van veszve.“ Ma azt mondanék, hogy a költő nem elméletekkel vagy kiszámított kritikával fog hozzá művének megalkotásához, hanem a mint lelke sugallja, a mint szive önti, úgy alkot; előtte nincs korlát, az igazi költő a korlátok között is szabad. A művészet
