Állami gimnázium, Eger, 1898

37

fogva viszik Érsek-Újvárra. Összeülnek a hadi szék bírái és halált mondanak fejére:

Világ példájára feje elüttessék.

Várnak bástyájára karóba tűzessék.

Hadd lássák mindenek: az lator mint jára,

Ki megszegvén hitit, támadt hazájára.

Végre is hajtják az ítéletet nyomban, mert — ha nem tennék — a vitézlő rendbéli urak izről-izre tépnék. Fejét egy nagy póznán a Nyitrára néző bástya fokára tűzik. Hollók röpkedik körűi s hangosan kiáltják:

Kár, kár, kár, kár vala Ócskái Lászlónak,

Ilyen nagy vitéznek — lenni árúlónak 1

Fohászszerű sóhajjal fejeződik be:

Szegény magyarokat segétse az Isten !

A kiöntött bosszú érzése és valami daczos, elkeseredett hűség a bukófélben levő ügy iránt, súgárzik ki a költeményből. Az eddigi hetyke hang és a szerencsés jövőben vetett törhetlen bizalom, lemondóvá, aggodalmassá válik. A végzetes trencséni ütközet s Bezerédi és Ócskái árulásai után a magyarság reménye szárnyaszegetten hull alá; csüggedten, félig kétségbeesve, a haldokló végső erőfeszítésével küzd, hogy a maga részére hódíthassa a szerencsét újólag. A reménytelen állapot kegyetlenekké teszi s keresve keresik az áldozatokat, melyeken égő boszújokat lehűthessék. A jobb sorsra érdemes Bezerédi és Ócskái ép ilyen áldozatok.

Az Ocslcai haláláról való ének, kivégeztetése után kevés idővel íratott. Erre mútat az Ócskáit lefejeztető Csajághy János dandártábornok és érsek-újvári várparancsnok levele Bércsényi Miklóshoz, melynek utóírata így hangzik: „Minémő verseket fundáltanak itten Ocskairul, — imé alázatosan includáltam Excellentiádnak, pro curiositate.“

Rákóczi végbúcsúja hangzik a nemzet felé bujdosó énekében (1711). Szaggatott, félig szidalmas szavakkal parancsolja csatára vezéreit:

Én híres vezérim :

Batthyánom, Bercsényim,

Pekrim, Bezerédim,

Kik vagytok vitézim :

Rajta, rajta, rajta Utolsó nagy harczra I

■