Állami gimnázium, Eger, 1895
38 tudnak, a mely a tanuló munkáját édeseti, könnyűvé, kellemessé teszi. Az újabb paedagogia már felhagyott az ugyneve- zet sokratikus, akromatikus, katechetikus stb. módszerekkel. Hiszen ezek tulajdonképen a tanítás külömböző formái; egyik sem üdvözítő, egyedüli eljárás mód, ha nem mindegyik a maga helyén sikeresen felhasználható. Ma inkább a tantervrendszer ősz- szefüggő, öntudatos egésze, a hol minden paódagogiai eljárásmód, tantárgynak meg van a maga jogosult helye főfontosságú. A mai felfogás szerint a módszer az összefüggő egészet képező tananyag helyes feldolgozása. Már sokszor mondottuk, hogy a feldolgozás tekintettel legyen a gyermek felfogására. Ez az első elengedhetetlen követelmény. Ebből folyik a másik : a tanítás menete úgy tagolódjék, hogy a növendék folytonosan emelkedő érdeklődésének megfeleljen. Ily határozott tiszta s psycho- logiai alapon nyugvó eltagolását a tananyagnak már Quintili- anus érezte, a mikor a következő ösmeretes kijelentését tette: „Ha egy vékony nyakú edénybe gyorsan sok vizet öntesz, kevés jút, belőle oda, ha azonban lassan és egyszerre keveset töltesz, úgy az edény megtelik.“ Mennyit adjunk egyszerre? ez növendékünk egyéniségétől és a tárgy tulajdonságától függ. A nevelő előbb egy nagyobb időszak anyagát áttekinti — ezt meg kell tenni, ha magát az esetlegességnek kitenni nem akarja — azután ez összefüggő egészet széttagolja, kisebb részekre osztja, a melyek egymásután a tanitványnyal együtt feldolgozandók. Egy ilyen kisebb egész : a módszeres egység. A módszeres egységek megállapítása után, a mely egy tárgynál sem maradhat el, következik az anyag feldolgozása tekintettel az oktatás czéljára. így adjuk meg a növendék gondolatainak a kívánt határozott irányt és így keltjük fel érdeklődését. Hivatkozunk az ismert tanult dolgokra s belekezdünk az újba, a még nem ösmertek tárgyalásába, a melyek a tanultakkal így összefüggésbe jutnak. Ez igen lényeges. A tanító mindég ösmert dolgokból induljon ki s ehhez fűzze az újat. így téríti akaratát egy újabb probléma megfejtésére, a melyről tudja, hogy munkába kerül, a melynek elérése szellemi erejének megfeszítésébe fog kerülnie. Ez öntudatosság nagy fontosságú, mert épen így külömbözteti meg a munkát a játéktól. A munka nem azért van, hogy az időt töltsük, hanem, hogy egy problémát megoldjunk, a mely bennünket vonz és lebilincsel',, a játék pedig magában találja meg czélját. Ha tehát a növen-
