Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1943
41 sem mondanak. A kíséret sem hiányzott, az ég madarai énekeltek fejünk felett. Én meg voltam győződve, hogy az Isten küldte őket... Dolgoztunk, legnagyobb erőpróba a mosogatás volt, de jókedvvel csináltuk ... Három méter mély pincét ástunk alagúttal, a cserkész előtt nincs akadály; a századik láda föld fölhúzásánál díszjelet fuvattunk; két napig dolgoztunk a pincén és közben mindig énekeltünk. A cserkész dalolva dolgozik, együtt dalol a madárral; mindig víg, miért is lenne szomorú? Hiszen az Isten vele és mindenkivel jót tesz, és ez boldoggá tesz ... Mikor először voltam szakács, jobban izgultam, mint vizsgák előtt; mikor másodszor főztem tökfőzeléket, mindent úgy csináltam, mint először, mégis egészen más lett belőle ... Ezentúl már máskép fogom a főzést becsülni... Portyázás volt a holt Tisza partján. Félóra hosz- szat egyedül és mozdulatlanul kellett ülni. Igen érdekes dolgokat láttunk. Volt, aki előtt egy sündisznó mászott, mások előtt víziállatocskák játszottak, a harmadikhoz kis nyúl ment egészen közel... Nappali és éjjeli akadályverseny, fáramászással, átkeléssel a folyón, „mérges kígyóval“, „farkascsordával“ és mulatságos esetekkel... Sokan bebizonyítottuk azt is, hogy 24 óra hosszat nem eszünk és nem iszunk és nem is beszélünk ... A vihar! Fenséges és méltósággal teljes volt. Fákat döntött ki, azután tovább- vágfatott és belekapaszkodott a Tisza vizébe, és a víz morajlott és zúgott. Ringatta sátrainkat, egyiket felrepítette, másikat majd elfektette. Olyan volt a tábor, mint viharba jutott vitorlás hajó a tengeren. Lelkünk megérezte Isten közelségét és én megértettem a hajósokat, akik olyan vallásosak tudnak lenni. Elfehérült ököllel tartottuk a sátrat, és meg vagyok győződve, közülünk akkor mindenki Isten felé fordult . . . A tábortűz az egész táborozás egyik legszebb mozzanata. Úgy, ahogy egész nap egymás mellett dolgozunk, játszunk, úgy ülünk körül este egy nagy tüzet és belebámulunk a lángokba. A tűz ropog, recseg, mintha fájna neki, hogy ég. Pedig nem fájhat, hisz olyan csodás és tündéri képeket rajzol azok szeme elé, akik jobban belemélyedve nézik a hirtelen felcsapódó lángokat. Hol elszomorodom, hol nagy tettekre bátorodom. Annyi minden és mindenki jut eszembe ilyenkor. Órákig el tudnám nézni a tüzet. Nem lehet leírni, milyen érzések járják át lelkemet, mintha nem is a földön lennék ... Az oly szép és kedves esti ima szavai belevesznek az éjtszakába. A nagy csöndben lelkűnkbe tekintünk: lelkiismeretvizsgálat. Tiszta lélekkel térünk nyugovóra. Csak az őrszem alakja sétálgat kötelességét teljesítve. Lelkében bizonyára ő is máshol, valahol a magasban jár ... Én is voltam éjjeli őrségen. Leültünk őrtársammal a tábortűz megmaradt parazsa mellé, fenn a nyári este milliónyi csillagával terült rá a mi kis tisztásunkra. Szeretem a csillagokat nézni, a tábor árboca mintha a végtelenségbe nyúlna... Egyszerre csak ffirészelés zaja hallatszik az erdőből. Ki lehet ilyenkor éjjel? Mit akarhat? Jót bizonnyal nem. Jó lenne most másfelé menni, de rám van bízva a tábor. Meg kell nézni, ki fűrészel. Hát kisül, hogy egy madár volt, annak van ilyen hangja (haris) . . . Majd búsdallamú ének hangját hozza felénk a szellő a Tiszáról. Lemegyünk a Tiszapartra. Izzó parázshalom úszik lefelé a Tiszán és rőtvörös fényét a símán futó vízre csillantja. Tutajok úsznak Titel felé . . . Eltűnik a fény, elhal az ének, leheveredünk a homokba. Szótlanul nézzük a habok játékát a holdfényben és hallgatjuk a hullámok csobogását. Egy-egy hal kíváncsian ugrik ki a vízből, azután csend. Istenem, de szép volt, úgy megszerettem a mi jó öreg Tiszánkat. Mikor utolsó nap utoljára hangzott fel a gyülekező sípjele, valahogyan nagyon síró hangja volt. Mindnyájan szaladtunk az árboc felé, de nincs sehol, ide-oda szaladgáltunk, mint a kisgyermek, ki anyját nem találja. De mintha mindenki megérezte volna, hogy hová hívja a szíve, a táborkereszt tövébe gyülekeztünk. Egyszerű fakereszt volt, mégis mint egy kapocs, úgy kapcsolt össze bennünket. Tövében testvéreknek éreztük magunkat. Nem volt jó tanuló, rossz tanuló, hanem csak cserkészek, egymás testvérei és bajtársai voltunk. Hálát kell adni Istennek, aki ezt a nagy-nagy boldog
