Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1936
59 got fegyen nemcsak a végzett anyagban való jártasságáról, hanem az anyag felhasználásában való önállóságáról is.“ Vizsgálat — a javítás és különbözeim kívül — háromféle volt intézetünkben: érettségi, különbözeti és alapvizsgálat. Ezeket a megfelelő Utasítások szerint végeztük el, s róluk az „Ügymenetében emlékeztünk, illetőleg az érettségi vizsgálatról külön fejezetben (VIII.) számolunk be. 4. Valláserkölcsi nevelés és a nemzeti érzés ápolása. Buse- mann szerint (Pädagogische Psychologie, 1932.) a nevelés lényege az, amelyet az önmagával már elkészült, tökéletesebb ember nyújt a még kiegyensúlyozatlan, fejlődő egyéniségnek a kiforrott, tökéletes emberség birtokbavételére. S mi más lehetne az erkölcsi nevelés, mint segítségnyújtás az erkölcsi egyéniség kialakításában, fámogafás és irányítás az erkölcsi öntudat és felelősségérzet kifejlesztésében és elmélyítésében ? A gyermek lelkében fel kell villannia — és meg kell szilárdulnia — a „több-ember“, a „jobb ember“ eszményének, fel kell ágaskodnia a törekvésnek az így értelmezett nemesebb emberség megszerzésére, s ki kell bontakoznia a tudatnak, hogy ezért az eszményért önmaga előtt s mások előtt cselekedeteiben felelős. Bizonyos, hogy ennek az ideálnak a megvilágosodása és tudatosodása nem egyszerre, hanem csak fokozatosan fog megtörténni: a gyermek előtt a „több-emberség“ igénye először csak az erősebb, ügyesebb, szebb, majd pedig az életrevalóbb, érvényesülésre hivatottabb embert jelenti, végül azonban elmélyül annak a körülménynek belátásává, hogy önéletében az erkölcsi jóság és tökéletesség értékeit kell cselekvő diadalra vinnie. Az erkölcsi öntudat legfőbb kiteljesedését akkor éri el a fejlődő egyéniség, amikor készséggel vállalja a legnemesebb, örök emberi Eszmények szolgálatát. S mivel így értelmezzük az erkölcsi nevelést, azért jelentett nekünk egyet a nevelés fogalma a valláserkölcsös nevelés igényével, az erkölcsi felelősség érzése pedig az Isten előtt való felelősség tudatával. Hogy a nevelésről vallott felfogásunk gyakorlati eredményeket is teremjen, azért iparkodtunk a nevelő és a gyermek, a tanár és diák egymásközfi kapcsolatában azt a lelki-szellemi harmóniát megvalósítani és ápolni, amelyet H. Nohl „pedagógiai viszonyok“, M. Vaerting pedig a tanár és tanítvány „egymásmelletfiségének“ nevez. Ez a kapcsolat lelkek, emberi lelkek legnemesebb kapcsolata, mely nemcsak akkor valósulhat meg, ha a gyermeki lélek vonzódással és a követés ambíciójával fordul nevelője felé, hanem akkor is meg kell lennie, ha a nevelő nem találkozik a gyermek szeretetével, bizalmával és elismerésével. A kereső, türelmes, megbocsátó szeretet evangéliumi ereje és ambíciója persze csak akkor fogja a nevelő lelkét hatalmába venni, ha őt egész tevékenységében és munkásságában elsősorban nem csak a kötelesség parancsszava, hanem a hivatástudat nemes heve segíti és élteti.
