Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1935
50 büszke szemmel kérve kérünk, fogadd az egész intézet részére el nem múló hálánk bensőséges kifejezését, avval a hő óhajtásunkkal, hogy Isten segedelmével sikerüljön Neked, egykori kedves diáktársunknak, és a vezetésed alatt mindinkább virágzó intézetnek, ezekből a kedves ifjakból még sokkalta értékesebb férfiakat nevelni csonkán vérző hazánk javára, mint amilyenekké a megpróbáltatások súlyos évtizedei bennünket alakítottak. Azért a ti hajlotfkorú volt diákfestvéreitek nagyon fontos kéréssel fordulnak hozzátok, Kedves Fiúkl — Közietek is lehet olyan, akinek özvegy édesanyja betegséggel küzd és ínséges kenyéren tengeti gyermekeiért feláldozott életét. Az ilyen fiúnak százszor fokozottabb kötelessége sokkal jobbnak, szorgalmasabbnak lenni, mint akit erőtől duzzadó, jólétben élő szülők szinte kényeztetnek. A mi kisdiákkorunk idején boldog jólétben élt még a mi közös anyánk, Szent István Király Magyar- országa, amely most szóval ki sem fejezhető megpróbáltatások gyöí- relmes napjait éli, azért méltán számít fokozottabban fiainak áldozatos szeretetére. Miránk, öregekre már aligha számíthat; — hanem úgy engedje Isten, és ti is arra törekedjetek megfeszített erővel és akarattal, hogy bennetek és általatok váljanak valóra szenvedő hazánknak bizakodó reményei! Úgy engedje Isten!“ A hűség-, hála- és szeretetnyilatkozatot az iskolafárs-igazgató a következő válasszal vette át: „Ez a mostani találkozó különbözik mindazon találkozóktól, amelyeknek eddig tanúja és elfogadója voltam. Először is abban, hogy az imént elhangzott megható szép beszédre — tisztemből kifolyólag — válaszolva, azok megszólítása nélkül kezdtem a szót, akiket megszólítás illetett volna. A jelen pillanatban ugyanis nincs olyan szó, amelyet helyhez is, szerephez is alkalmasan én ejthettem volna. A másik különös, hogy ím kiléptem a köszöntők sorából, és a köszöntöttek élére álltam. Ez a megszólításhiány, és ez a helyzefváltozfatás azt a különös és paradoxszerű szerepet magyarázza meg, amelyet én itt most betöltők. Az én szerepem kettős: ünneplő és ünnepelt is vagyok. Ünneplő saját személyemben tele szívvel, tele lélekkel; ünnepelt személytelenül azokkal együtt alázatos képviseletben, akikkel e helyt együtt élek s együtt dolgozom. Ez a kettős nehéz szerep mégis nagyon jól jön nekem, mert, ha még egy harmadikkal is bővítem, bőségesen adja ajkamra a válaszszóf. Szeretett Kedves Iskolafársaim, engedjétek meg nekem, hogy először erről a magunkról szóljak, mint eszményünknek, az Alma Maternek jelenlegi képviselőiről. Mikor egy-egy régi évfolyam a félszázad határán túlról vagy a félszázad határának közeléből, mint most is, vissza-visszatér az Alma Materbe, csak nehezen vagy sehogysem tudja itt megtalálni annak az eszménynek képét, amelyet az elmúlt évtizedeken keresztül híven megőrzött lelkében. Rendszerint mást talál
