Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1934
41 ajánlottuk magunkat. Az ünnepi beszédet a szobor előtt Tóth János dr. hiffanár mondotta. — Ugyanezen napon délután a város középiskolái közös torn a-bemutatót rendeztek. Ennek kiszélesült keretei, gazdag és változatos tartalma és a kísérő érdeklődés a tornaversenyt városi eseménnyé emelték. Mindezen ünnepélyeken az önképzőkör Baghy Osvát r. tanár, illetőleg a Mária-kongregáció ‘Tóth János dr. hiftanár-prézes, az Eucharisztikus Szövetség László Vince dr. r. tanár, az ének- és fúvószenekar Uássy Paulin r. tanár s a vonós-zenekar Kalovifs Alajos dr. intézeti zenetanár vezetésével, egymást támogatva, derekasan szerepelt. 9. A szülőkkel való kapcsolat. Második bevezető cikkünk a szülők és gyermekek viszonyát tárgyalja. A harmadik nevelési tényezőnek, a tanárnak, szerepét nehány szóval itt kapcsoljuk be. Ez a szerep, amennyire természetes és szükséges, épen olyan nehéz és csak részleges sikerű. Természetes, mert a nevelés a családnak és iskolának közös munkája ; szükséges, mert az iskola nevelői, sőt tanítói hivatását is csak a szülők támogatásával tudja betölteni. Ámde nagyon nehéz ez a munka, mert az iskola nevelését számtalanszor elszínteleníti, sőt hatástalanítja a társadalmi miliő, amely a gyermeket körülveszi. Messzire vezetne és külön megbeszélést igényelne azoknak az eszközöknek megkeresése, amelyeket épen a törvényben kitűzött vallás-erkölcsi iskolai nevelés eredményeinek megvédésére igénybe kellene venni a társadalom demoralizáló erőivel szemben. Mert az élet is nevel, nemcsak az iskola, s ha a társadalom vizei megáporodnak, hogyan szülessen meg belőlük a vízből és Szentiélekből felénk ragyogó új ember? Magának az életnek: a nyomtatott betűnek, az utcának, kirakatainak és a sokféle szórakozási lehetőségeknek morális szempontból kívánt megreformálása nélkül senki se várjon igazi eredményt az iskolai neveléstől. Ilyen körülmények között teljes siker még akkor sem volna várható, ha tanár és szülő, család és iskola össze tudna fogni közösen féltett kincsüknek, a gyermeknek javára. De, sajnos, ma a családi és iskolai nevelést igen gyakran súlyos ellentétek választják el egymástól. Az iskola számára a család nem mindig az az erkölcsi hátvéd, amelynek oltalmára nyugodtan bízhatná a gyermeket, hanem akárhányszor ellenséges front, amellyel napnap után kemény harcot kell vívnia a gyermekért. Azonos célt a nevelésben csak azonos, vagy legalább is nem ellenkező eljárásokkal lehet elérni, pedig e tekintetben még mindig, vagy sokszor nagy a felfogásbeli s a gyakorlati különbség a két nevelő tényező között. Ennek oka nyilvánvaló. A legtöbb szülő rendszerint olyan szempontokra figyel, s olyan eszközöket és módokat alkalmaz a nevelésben, amelyek a természetes önző szülői szeretetben gyökereznek. Ez a szeretet akárhányszor nem tudja meglátni, vagy nem
